A mai napon (2012. 06. 08.) az Ízisz költészet átlépte a 9000 egyéni látogatót!

A blogon már több mint 90 vers olvasható, idézetek, illetve "Egyversszakos" bejegyzések is. A blog 2011 június havában indult útnak, és volt olyan nap, amikor háromszáznál is több ember volt kíváncsi az oldalra.  Néhány érdekesség: A blog már második design-ját hordja, képviseli magát az Ifjú Amatőr Költők Társasága nevű irodalmi weboldalon, illetve már részt vett egy saját irodalmi esten is, ahol eddigi munkásságaimat mutathattam be. Az estről egy következő posztban részletesebb beszámolót is olvashattok. Külön köszönetet szeretnék mondani a két legaktívabb látogatónak és hozzászólónak, Gonosz Boszorkának, és Justinusnak! Remélem továbbra is olvastok engem, és remélem még többen csatlakoznak az Íziszhez. 

Köszönöm!

Streck Dániel; Ízisz költészet

Ki vagyok? Miért járok a világban?
Gyalog caplatok egymagam,
Bábként, vágytalan.
Általam nyer tettet a szó,
Mit kimond a szám.
Terjed a vér eremben,
Villám, dörgés a fejemben.
Gondolatból döntés, abból
ösztönzés. Önzés, mit pátyolgat,
Gyarló emberi szívem.
Tollamat elejtem.

Fűszerezve hibákkal, vagy egy hiba
talán.
De megbékélve a világgal,
Pedig csak csalán.
Megszúr itt is, ott is.
Feldagad tőle érzékeny lelkem.
Vérzékeny lettem.
Ha csak bántani tud, miért van?
Ártani, megölni engem.
Szemben az egész univerzum,
Én pedig árvaként.
Nehéz, mikor lenéz,
S beállítja magát,
Ember társaként.
De nem az!
Ellenség, ha mondom!
De hordom adományát Istennek.
Sorsom, s létem tőle kaptam,
Felőle mégse, sose halltam.
Mily érdekes..
Érdemes egyáltalán hinni?
Ál-talány ez.
Rég válasz van rá,
Támasz a hit,
Kapaszkodó a vallás.
Mutasd már meg magad,
Ha létezel ugyan.
Tudasd, most szabad!
Merre vagy uram?
Csak remény vagy,
Egy könyv pár lapján.
Pár hívő lantján.
Papírfigura, nem több.
A naivitás partján.

Streck Dániel

Koromban fürdik az ég,
Alatta álomból egy marék.
Sötét köntösben altatja,
S lelkek álmait vallatja.

Álmatlan hegytetőn ülök,
Nézem ahogy még nyüzsög,
Álmatlan életek elméje,
Kiknek nincs mély estéje.

Csillogó álom emelkedik,
Büszke manók terelgetik.
Zizzen, zúzódik, buzog,
Fantázia-szárnya suhog.

Hangját csak hallgatom,
Mint egyszeri alkalom.
Egyszer láthatom álmod,
Majd tova kell szállnod.

Álom olvad a sötét üstbe,
Belehal a fekete füstbe.
Nem vagyok benne, bánom.
Hogy lennék? Hisz csak álom.

Streck Dániel

2011. május havában,
Két mentorom figyelt.
Örömében s bánatában,
De a hátán cipelt.

Mind a kettő.

Boszorkám te egyetlen!
Látom ahogy rohansz.
Magastalpú kiscipődben.
Itt-ott felbukkansz.

Te segítettél engem,
És utat is mutattál,
Hogy sorsomat leljem,
Köszönöm, hogy adtál!

Justinus a kabátos,
Jóízű viták Istenről.
Bár stílusunk sajátos,
Mi vitáztunk mindenről.

Szünetben, meg órán,
Kocsmában vagy utcán,
Jajj, drága apókám,
Érveidet, sosem unnám!

Én szeretlek titeket.
Mellettem kell lennetek,
Hogy tartsátok hitemet.
Barátaimmá lettetek.

Ízisz, na meg a líra.
Nem érnek azok semmit.
Barátságból növő csíra,
Na az ér meg bármennyit.

Ígyhát eme versemmel,
Csak köszönetet mondok.
Vezessetek türelemmel,
Tudom. Azzal fogtok.

Köszönök mindent!
Köszönöm Justinus.
Boszorkát, s Istent!
És ismét megtelt,
Egy papirusz!

Streck Dániel

Megcsillan a harmat,
A világ hajtásain.
Furcsa álom hamvad
Az ébredés határain.

Mintha Te lennél ott,
A képlékeny világban.
Bár agyam alkotott,
Léted így is hibátlan.

Pedig agyam,
Hát az közel sem az.

...

A pirkadatban ülsz,
Egy álmos fa alatt.
Most éppen örülsz,
Hogy hajnal hasadt.

Idős és ráncos padon,
Mit ékesít a reggel.
Távolban szorgos malom,
Búzát lisztté hergel.

Mélyzöld pázsitot fűt
A nyújtózkodó Napsugár.
Megmutat minden derűt,
Ez a fura, álom-okulár.

Hajad a pad mögé esik.
Megcsillan épp rajta,
Ama Napsugár amelyik,
Magát neked.. megadta.

Istenien szép vagy.
Széppé tesz az álom.
Nincs szebb nálad,
Ezen a mesés tájon.

Mosolyod kedvéért él,
A horizont élén a nap.
S csak ha fa alá értél,
Akkor szakad le egy
égdarab.

Épp okkeltavat fest,
A felhőkre a nappal.
Így számol le az est,
A téged éltető
hajnallal.

S ekkor észreveszed,
Hogy távolból nézlek.
Látom tekinteted temet,
Tudója vagy a vésznek.
Nem sokáig élek,
Eltűnök véglek.

Távolodok. Itthagylak.
Már nem is látlak.
De abban biztosíthatlak,
Hogy az ébrenlétben..
Várlak.

Várlak. Meddő várakozás.
Hisz ott nem létezel.
Rólad szóló áradozás,
Mire nem is emlékezel.

Mert csak álom lennél,
Egy romantikus padon,
Kit a nap félve szemlél,
S kinek forog a malom.

Ábránd vagy, hibátlan.
Kit védelmez a faóriás.
Egy démon az imámban,
Kinek léte glóriás.

De majd este leülök,
Elalszok nagy sóhajjal.
S mély álomba merülök,
Amiben újra vár...
A hajnal.

Streck Dániel

Menny méretű szerelem
Lüktet pici szívemben.
Örömcsepp a szemeden,
Mi pompázik színesben.

Bár nem vagyok tökély,
Csak egy verset írok.
A versben egy csekély,
Szavacskában bízok.

Hogy elmondja neked:
Miattad rohan a vér,
Mi elmos minden hegyet,
Majd szívembe visszatér.

Megigéz, ahogyan nézel.
Ahogy rám emeled szemed.
Fontos az, hogyan érzel.
Fontos, ahogy a levegőt
veszed.

Kezed balettot táncol,
Arra éhes, árva hátamon.
Ujjbegyed már-már lángol,
Így szívemet átadom.

Mosolyod vízként csöpög,
Sorsom homoktengerében.
Így az életem örök,
Léted végtelen tenyerében.

Te éltetsz, te éltetsz.
Érted illatozik a virág.
S ha majd velem ébredsz,
Akkor célba értek az imák.

Addig is imádkozom érte,
Hogy örökké tartson.
Kezed a kezemet elérte,
Én pedig szorosan tartom!

Feküdj le most mellém,
S igéző szemed pihenjen.
Nem kell,
hogy gyarló elmém
Rádzúdítsa olcsó szennyem.

Aludj így, hibátlanul.
Te eszmény.

Streck Dániel

Ólomcseppek záporoznak,
Az öntöttvas fellegekből.
S ólómcseppek csorognak,
A megfáradt szemekből.

Milyen szürke így a táj,
S minden annyira rideg.
Annyira, hogy már fáj,
Ez az acélos hideg.

Egy vasléniaként vezeti,
A kemény szél az esőt.
A fém maga alá temeti,
A most szintén vas mezőt.

S jéghideg anyagként él,
A máskor forró női test.
Minek egykor tüzében égtél,
Ma már az is szürkére fest.

Hidegen remeg az égbolt,
Azon krómos nap díszeleg.
Emlékszel, de régvolt,
Hogy egy alkony hízeleg.

Majd a végén belefekszel,
Fémből készült koporsódba.
Egy pap fémpapírról versel,
Így enged bele fémsírodba.

Hamar megesz majd a gomba,
Miközben belezuhansz a mély,
fémálomba.

Streck Dániel

A küszöbén állok,
Hogy kimondjam!
A ruhadarab átfog,
Véremmel kimostam.

Folytogat a sálam,
Nem hagy lélegezni!
Élni ebben a mában,
Hol nem lehet
védekezni.

Rozsdás lelkemet,
Eladom ha kell!
És ólom szívemet,
Mi már nem felel!

Azt is eladom!

De küzdeni kell,
Ilyenkor igazán!
Míg lüktet a mell
S él egy mosoly
vigaszán!

Hiszen ha kemény,
S hosszú a viadal,
Ha már nincs remény,
Édesebb a diadal!

Lüktess ólóm szív!
Hisz csak saját
Árnyékoddal vívsz,
Nyerd meg a csatát!

Streck Dániel

Bábként cibálod a fákat,
S szolgád, egy kismadár.
Rab, kit a szél rángat,
Rab, kit fészke hazavár.

Annak örülsz, ha eltöröd,
Tiszta tükrét a tavaknak.
De ha kell, elűzöd a ködöt,
S futára vagy a szavaknak.

Könnycseppet mosol szét,
Egy fáradt munkás arcán.
Nem akadály a távollét,
Suhansz emberek,
Szürke birodalmán.

S alattvalóként hajolgat,
Lábad elé az óriási tölgy.
Tőled táncol, és dalolgat,
Kispatak, s óriási völgy.

Gigászi malmokat mozgatsz,
Így fényt varázsolva ide.
Pusztító, vad tüzet oltasz,
Így leszel árváknak hű hite.

Rombolsz, vagy építesz.
Úgy is te döntöd el!
Nyersz, vagy veszítesz,
Mindegy.
Szél vagy, ki átölel.

Streck Dániel

Búsan selymes árnyék
Kíséri a lépteimet.
Olyan mintha fáznék.
Lúdbőrös testrészeimet,
Feketére színező árny
Beleolvad az egészbe.
Majd belehal az isteni
beszédbe.
Tejszerű felhő nyúlik
Már helyette fentebb,
A horizont felé kúszik.
Egybeolvad az egésszel
S megkülönbözhetetlen,
Vibráló nemességgel
Tudatja: Ő az egyetlen.
Megkérdőjelezhetetlen
Óriás.
Hitem beléje vetettem,
S mint ócskás,
Tőle könyörgöm rekedten
A Napnak fátylas sugarát.
Testvért; anyát és apát,
Szerelmet; az Istent magát.
Hátha megkapom,
Egy elmúlott tegnapon.

Streck Dániel

Akaratom mint gyarmat
Cselekszi a másik álmát.
Vásznát bemocskolta már
S otthagyta mint árvát.
Gépként bolyongok utamon,
Lélekfogytig kárhozottan.
Tükörfóbiás, mély uralom,
Bent, a saját otthonodban.
Vérző, vergődő lelkedben
Ketté válik tudat és
érzelem.
S minden üres lélegzetben
Reméli a kiutat,
Melyen nincsen sérelem.
Nem vagy tulajdonosa
Saját lelkednek.
Kampány és média,
Repeszei repkednek.
S eltalál, eltalál mind.
Te vagy a célpont,
Melyet minden repesz,
Egy kicsikét szétbont.
Ébredj fel, s lőj vissza!
Ne álmodj éberen!
Ne légy médiafarkasnak,
Életmentő élelem!
Légy te a farkas,
Vagy szép Magyar,
büszke csodaszarvas!

Streck Dániel

Egy utolsó verset írok,
Utána tintám elfogyott.
Most a lelkemért vívok,
Amit az élet ellopott.

Könnyel írott versemet
Bocsájtom most elétek.
Egy kicsit a terhemet,
Át kell - hogy vegyétek.

Ha nem csak én cipelem,
Életek gúnyos gennyét,
Akkor akár elviselem,
Torkomon a pengét.

Haljak meg én tisztán,
De ne mocskos ruhaként.
Nem leszek egy a listán,
Mit kihúznak kudarcként.

Ember vagyok, és lélek!
Nem pedig szemeteskosár!
Költő leszek amíg élek,
Zöldellő, és nem kopár!

Egy papirost tékozló,
Semmihaszna versköltő.
Természetben szétfoszló,
Magányos emberöltő.

Semmi más.
S nem hibás!

Streck Dániel

Két perc múlva éjfél.
Hogy vánszorog az est.
Néha lassabb egy évnél,
Ez a porladó test.

Üres bögre álmosodik,
Benne már alszik a tej.
A csend még álmodozik,
Hátha lesz még zörej.

Mesélő fénykép lebben
Szemem elé a magasból.
Majd elázik a tejben,
Utána kapok magamtól.

Zongoraszót hallgatok,
És várom, hogy jöjjön.
Nélküle holt vagyok,
Elő kell, hogy törjön.

Petróleum-tűz fényét,
A porcelán másolja.
Elnyeli tüze jórészét,
Majd az időt vádolja.

- Kopott vagyok énmár,
Ilyen dolgok tükrének!
Nem lesz fényem oltár,
Mindenféle szépségnek!

A falon gitár szenved,
Amnéziában már rég.
- Nincs ki engem penget,
Ezért vagyok árnyék!

Milyen harapós minden,
Emígy az éjfél felé.
S önimádóként hittem,
Hogy létem fényrelé.

Nem harapós itt semmi,
Én vagyok hálátlan.
Nappal a tej képtelen
pihenni,
S gitár zenél hálásan.

Az agg porcelán fényes.
A tükre örök és finom.
Nappal a keserű: édes,
S nem létezik éjiszony.

Nem esik le egy kép,
A fekete fellegekből.
És ha igen, tovalép,
Nem csikar könnyet
a szemekből.

Főleg nem olyan kép,
Amin Te vagy.
Vén hiány.

Streck Dániel

Erősen vérzik a világ.
Halálos sebei vannak.
Kemény emberi hibák,
Tolvajai a napnak.

Mocsárra épült palota,
Mit pénzből veszel meg.
Magányból lett kaloda,
Melybe hibáid tesznek.

Saját tettednek vagy
Száműzött rabszolgája.
Bár a pénzed elhagy,
Szíved,
Testedet szolgálja.

Feláldozod egészséged,
Hogy majd gazdag légy.
Majd elköltöd a pénzed,
Hogy egészségben élj.

Akadályaid csak ugord át,
Mint folyó ki megtette.
A víz sem töri a sziklát
Csak elszalad mellette.

Gondolatod formába ölt,
Azzá leszel kivé akarsz.
Nem leszel hibátlan,
Ha hibákat takarsz.

A tested rövid szolgáló.
Egy életben hordhatod.
Az nem más mint sétáló
ruha, amit sajátodnak
mondhatod.

Amit hordoz, a lényeg.
Nem a pénz, és szövet.
Ezt nem tudni vétek,
Mi az élettel döfet.

Nem tudni vétek..
Nem vagy más, mint lélek.

Streck Dániel

Most békésen alszol,
Én pedig gondolkodom.
Hiányom elém rajzol,
Na meg e pár sorom.

Talán álmodsz rólam,
Talán benne sem vagyok.
Hisz az álom józan,
Az sohasem dadog.

Ölemben a papírom,
S papíromon a rímek.
Majd megállapítom:
Rabja volnék a szívnek.

Nézlek, s tollam néma.
Nem fog az éhes papírra.
De legyél Te a téma,
Mit ráírsz majd a sírra.

A feszület és biblia,
Nem barát már többé.
Így válok én hamar,
Komor kő-tömbbé.

De hittem az álmodban,
Hogy abban én álmodok.
De egyedül kiáltottam,
Mint a magányosok.

Nem én vagyok benne,
S nem is leszek soha.
Álmod arany-szennye,
Hozzám túl mostoha.

Streck Dániel

Megsárgult képet szorítok.
Kicsi vagyok még azon.
Egy hatalmas kézzel vívok.
Húzom, tolom, ütöm, nyalom.

Mély kacagással tüntet,
Rajtam, ártatlan gyermeken.
Szelíden az ölébe ültet,
- Én vagyok a ló, s te 
a hercegem.

Suttogja.

Megnyugtat a biztonság,
Mely testéből árad.
Itt nincs piszkosság,
A világ most várhat.

Arcom a mellére rásimul,
Kis kezem a borostáján.
Az arca egyből rápirul,
Szeretet remeg a száján.

Deres haja az arcomhoz ér,
Idős szeme világot látott.
Menekülök, kezével utolér,
Persze ő sohasem ártott.

Játszik, és erős kezével
Úgy félt, mint üveggolyót.
Bárcsak ő is látná szemével,
Ezt a megsárgult, agg fotót.

Bölcs mosolya kísér engem
Csataterek mezején át.
De ekkor a tollat elejtem.
Már nem mossa vér a vénát.

Nincs már, hogy öleljen.
És vigyázzon a gyermekre.
Nem vár már az öledben,
Vágta a hercegre.

Pedig lovagolnék még,
Sok nyugtató jó szaván.
Mintha tűzben égnék,
Úgy hiányzol. Dédapám.

Streck Dániel

Még egyszer a harcban.

Az utolsó harcban, amiben részt veszek...

Élni és meghalni ezen a napon.

Élni és meghalni ezen a napon.

 

The Grey - Into the Fray

Hideg téli napon fázok.
Ropog a hó lábam alatt.
Előttem szorgos szánok,
Árulkodó nyoma maradt.

Jégcsap izzad fölöttem,
Egy elfáradó eresz tövén.
Leesik, meghal törötten,
S megpihen a szűzhó ölén.

Fekete fenyők nyújtóznak
A fehérből- a fehérbe.
Tűlevél meséli a hónak,
Hogy tulaja égbe ért-e.

Füst száll az égbe föl
Távolabb, a domb alatt.
Nyúl szalad a ház elöl,
Jól lakott, már dagadt.

Négy részre osztott,
Jégvirágos ablak mögött
Szelíden mosoly mozgott,
Friss tulipánok fölött.

Leveszem a kesztyűmet,
És belépek a házamba.
Bár furcsának tűnhet,
De a kézzel fogható 
vágyamba.

És akkor már nem csak
Ablakon keresztül látom.
Egy szavacskát "elrak",
És kezeivel átfon.

- Aggódtam érted Daniel!
Zihálja aggódva fülembe.
- Nem megyek én bárkivel,
Fehérből a fehérbe!

Streck Dániel

Nem az szomorít,
Hogy mérgeznek a napok.
Nem az szomorít.
Csak fáradt vagyok.

Nem az rontja kedvem,
Hogy csak sarat kapok.
Nem az rontja kedvem,
Csak fáradt vagyok.

Nem az gyilkol meg,
Hogy árnyékaim nagyok.
Nem az gyilkol meg.
Csak fáradt vagyok.

De épp az bíztat engem,
Hogy szemem még ragyog.
Épp ez bíztat engem,
Csak fáradt vagyok...

Streck Dániel

Ülünk a parton,
S nézzük a vizet.
Tükrén egy ballon,
Az egekbe siet.

Kacsázni próbálsz,
És tőlem lesed.
Hirtelen fölállsz,
Megyek veled.

Megbontjuk tükrét
Az alvó tónak.
Átrajzolja a tüskét,
Valódi bóknak.

Mint ki táncol,
Forgunk a vizen.
És az lángol,
Akárcsak a hitem.

Talán elnyertem,
Jutalmát létemnek.
Izmaim ernyedten,
Most... szétesnek.

Melledről tekintek
A ballon után.
Utána legyintek,
Legyintek csupán.

Próbálom zavaromban
Javítani tükrét
tavamnak.
De akkor a karodban,
Engedek a szavadnak.

És bele olvadok,
Tóba és testedbe.
Szomjat olthatok,
Belebújok tettedbe.

Vizes hajad simít,
Puha kezed éltet.
Mosolyod vidít,
Megfulladok érted.

Gyenge kisgyerek.
Azzá teszel engem.
Mondanám, de szám
hebeg.
Így fejemet,
válladra ejtem.
Szerelmem.

Streck Dániel