Olvaslak, és elbűvölsz.
Minden sorod megérint.
Pedig te néha gyűlölsz,
Élvezek minden Anyegint.

Az aranyszínű árnyak,
Bújócskáznak betűiden.
Majd ők sorokká válnak,
És elidőzök mindegyiken.

Egy percet írsz szóval,
Majd beleöntöd egy rímbe.
Mi egy dallamon szólal,
És beköltözik egy színbe.

Szerelmet mesélsz forrón
Szinte szerelmes leszek.
És elhagysz engem fojtón,
De megmaradnak a sebek.

Hát ily nagy a hatalmad,
Te elátkozott szóhalom.
Kiválthatsz forradalmat,
Vagy lehetsz egy óhajom.

Sóhajom tehát neked szól.
Bár önző vagy, s felsőbb.
S ha valaki tán' megszól,
Leszel te reménykeltőbb.

S majd az is belédszeret.

Streck Dániel

Egy dolog bánt engemet!
Hogy megölik a lelkemet!
Gyarlóság, és gyötrelem,
Agyban születő förtelem.

Egymáson élezett pengék,
Kik a vért másba kenték.
Te átkozott Szennyország!
Hol az embert megfosszák!

"Elgáncsollak, mosolyogj.
Te tűz! Most ne lobogj!
Csak akkor, ha én fázom!
A többi bábú addig várjon!"

Te csak hajtsd le a fejed,
Csak úgy lesz ez jó neked!
Menj, és állj be a sorba,
Végül belehullsz majd a porba.

Ne gondolj, csak hazudj!
Éjszaka álom nélkül aludj!
Keljél fel, és taposs el,
Legyen neked ez gospel!

Streck Dániel

Szervusz, kedves naplóm!
Hogy miért szólok hozzád?
Ily hűen, és hitvallón?
Hogy tollam miért vonzád?

Mert előtted nincs titkom.
Előtted az vagyok aki.
Benned lehetek én titkon,
Gyarló, vagy akár lovagi.

Mert elfogadsz rossznak,
És könnyezed ha jó vagyok.
Mert benned jók a rosszak,
És lehetnek ördögök az
angyalok.

Tán az vagy ami én vagyok,
Kesze kusza papír elme.
Ki utat keres, de gyalog.
Kinek van hozzám türelme.

Bennem oly sok az eszme.
S neked oly sok a lapod.
De bárcsak mind vérezne,
Ha én egyszer meghalok.

Streck Dániel

Az úton egy törpe sétált,
Hátán óriási batyu ült.
Elméje testétől szétvált,
Gigászi gondolatot szült.

Kérdéseket tett magának,
Mikre választ nem tudott.
Lelke behódolt a magánynak
És küzdelemből megbukott.

Kinyitja zsákját, belenéz.
Abban sok zord érzelem.
Szíve és lelke belevész,
Egy zsákban ennyi sérelem.

Lenézi egy arc zsákjából,
Majd beleröhög az arcába.
Düh jön a törpe szájából,
Felkapja zsákját a markába.

Cipeli tovább, nem bírja,
Mert ki kell nyitni újból.
Egy arc a szándékot sírja,
Hogy nem lett tett a húsból.

Alóla egy mondat morgott,
Savanyú arccal törpénkre.
Hisz bókot sosem mondott,
Egy mesebeli szépségre.

Nincs mit tenni, cipelni.
Cipelni a súlyos málhát.
Muszáj lesz még viselni,
Ezt a terhesen bús mázsát.

Streck Dániel

Márványfodrok között
Vasmadár húz sávot.
Igaz, az útja kötött,
De önti a szabadságot.

Majd eltűn egy időre,
Csíkja látszik csupán.
Meghasad az ég bőre,
Átsiklik rajta puhán.

Jóval alatta unalmas
Vezeték rohan előre.
Útja mégis nyugalmas
Felmászik egy tetőre.

Egysíkú monoton élete
Ezer embert szolgálja.
Televízióknak bérlete,
Mi a nézőket formálja.

Arrébb kerítés okádja
Az elfáradt szikrákat.
Kerítés, de bocsájtja,
Hogy nem tarthat
sziklákat.

A fáradt munkás ember
Formálja azt bőszen.
Felfigyel rám egyszer,
Egy mosolyt kap tőlem.

Tovább megyek sétálok,
Pár kisgyerek nevetgél.
Az emlékek, és álmok:
Egyszer te is nevettél.

Ma már csak sátálgatsz,
És repülőkről mesélsz.
Rímekkel prédikálhatsz
És képekben beszélsz.

Bár igaz győztes vagy,
Mert tudatot nyertél.
A vér szinte megfagy,
Daniel, költő lettél.

Streck Dániel

Összetört égbolt zuhan
Lábam elé a magasból.
Hát miért akarod Uram,
Hogy meséljek magamról?

Unnád, aludnál rajtam.
Hisz nincs bennem jó.
Akár a legkisebb bajban
Hamar leszek gyarló.

Önző vagyok, és hazug.
Átlépek én a gyengéken.
Látom, van ezer bajuk,
Én meg nevetek gyengéden.

Rosszindulatú, cinikus,
Gonosz, gaz, kétszínű.
Ki mindenkivel kritikus,
Minden szavam vérízű.

Hát ne nyiss kaput Úr,
Zárd be jól, biztosan!
Bújjon el tőlem az azúr,
Ne engedj be piszkosan!

Viszont vörös barátom!
Hozzád merre visz út?
Minden hibám a sajátom,
Fogadj be egy rosszfiút!

Streck Dániel

Emlékszel-e a nyárra?
Mikor tűzben égtünk.
És arra a két madárra,
Mit irigykedve néztünk.

Oly szabadon szállnak.
Nincs korlát se semmi.
Egymásért verő szárnyak
Könnyű boldognak lenni.

Egy madárnak..

Mi is tudnánk repülni?!
Vagy az ember képtelen?
Vagy tudni kéne becsülni
Eme nyáresti végtelent?

Mielőtt lemegy a nap,
És a horizontba harap.
Mielőtt felkel a nap.
Belőlünk marad egy darab.

Egy emlék.

Streck Dániel

Könny tépi darabokra
Lapra vetett álmaim.
Nem váltom anyagokra
A testtelen vágyaim.

Ragyogás él bennem
Mit emészt a rozsda.
Meghalt naív lelkem,
Mert bűzös sav mosta.

Pedig remélt és hitt,
Akart és vágyakozott.
Engem csak előre vitt
Óriássá bontakozott.

Dehát én is csak élek
Ugyanabban az életben.
Ahol rozsdás a hit,
Szándékos a véletlen.

Ahol gaz anyag marja,
A bronzfényű lelkeket.
S betonvashoz varrja
Az aranyszínű szellemet.

Hol mindent te akarsz,
És mindenemet elvennéd.
Hol testeddel takarsz,
Hol minden ellentét.

Streck Dániel