Először figyelmem vakult
fénye volt a ragyogásodnak.
Mély kútba száműzve élte,
Mindennapját a valóságoknak.
Majd később neked adtam
minden remény, és vágy
emlékképét. Múltadba
belehaltam, de reménykedtem
pár újabb percért. Fejszegetten
lépkedtem halálos kitérőkön.
Létemben nem hittem,
Így azt vásárra vittem.
Láncaimat saját érveim
verték véres testemre,
Lelkemre pedig az élet,
rányomta mocskos bélyegét,
cserébe láthattam annak
élces lényegét. Én, kinek
a racionalitás szele lakja
lyukas vitorláját,
daliás diadalt álltam a
gyermeki romantikán. Romlott
tintám hazug verset ír,
melynek minden sora, a hit
üdvéért sír. Te édes, mézes
pirula, csak tudnám hogyan...
Hogyan ültettél fényt szívembe,
s annak sötét rejtekibe?
Te átkozott csodaszer, türkiz
színű fénykehely. Végtelen
tavát hajózom a létednek,
melyen értem themüszkirai szüzek
vétkeznek. Te tollasszárnyú
napember, messzi galaxis lakója,
istenek földi, megtestesült valója.
Öledbe bújok, mint megbánt jelen,
Hajadba túrok, most itt vagy velem.
Streck Dániel
Utolsó bejegyzések