Ólomcseppek záporoznak,
Az öntöttvas fellegekből.
S ólómcseppek csorognak,
A megfáradt szemekből.

Milyen szürke így a táj,
S minden annyira rideg.
Annyira, hogy már fáj,
Ez az acélos hideg.

Egy vasléniaként vezeti,
A kemény szél az esőt.
A fém maga alá temeti,
A most szintén vas mezőt.

S jéghideg anyagként él,
A máskor forró női test.
Minek egykor tüzében égtél,
Ma már az is szürkére fest.

Hidegen remeg az égbolt,
Azon krómos nap díszeleg.
Emlékszel, de régvolt,
Hogy egy alkony hízeleg.

Majd a végén belefekszel,
Fémből készült koporsódba.
Egy pap fémpapírról versel,
Így enged bele fémsírodba.

Hamar megesz majd a gomba,
Miközben belezuhansz a mély,
fémálomba.

Streck Dániel