Megsárgult képet szorítok.
Kicsi vagyok még azon.
Egy hatalmas kézzel vívok.
Húzom, tolom, ütöm, nyalom.

Mély kacagással tüntet,
Rajtam, ártatlan gyermeken.
Szelíden az ölébe ültet,
- Én vagyok a ló, s te 
a hercegem.

Suttogja.

Megnyugtat a biztonság,
Mely testéből árad.
Itt nincs piszkosság,
A világ most várhat.

Arcom a mellére rásimul,
Kis kezem a borostáján.
Az arca egyből rápirul,
Szeretet remeg a száján.

Deres haja az arcomhoz ér,
Idős szeme világot látott.
Menekülök, kezével utolér,
Persze ő sohasem ártott.

Játszik, és erős kezével
Úgy félt, mint üveggolyót.
Bárcsak ő is látná szemével,
Ezt a megsárgult, agg fotót.

Bölcs mosolya kísér engem
Csataterek mezején át.
De ekkor a tollat elejtem.
Már nem mossa vér a vénát.

Nincs már, hogy öleljen.
És vigyázzon a gyermekre.
Nem vár már az öledben,
Vágta a hercegre.

Pedig lovagolnék még,
Sok nyugtató jó szaván.
Mintha tűzben égnék,
Úgy hiányzol. Dédapám.

Streck Dániel