Hajnal

Megcsillan a harmat,
A világ hajtásain.
Furcsa álom hamvad
Az ébredés határain.

Mintha Te lennél ott,
A képlékeny világban.
Bár agyam alkotott,
Léted így is hibátlan.

Pedig agyam,
Hát az közel sem az.

...

A pirkadatban ülsz,
Egy álmos fa alatt.
Most éppen örülsz,
Hogy hajnal hasadt.

Idős és ráncos padon,
Mit ékesít a reggel.
Távolban szorgos malom,
Búzát lisztté hergel.

Mélyzöld pázsitot fűt
A nyújtózkodó Napsugár.
Megmutat minden derűt,
Ez a fura, álom-okulár.

Hajad a pad mögé esik.
Megcsillan épp rajta,
Ama Napsugár amelyik,
Magát neked.. megadta.

Istenien szép vagy.
Széppé tesz az álom.
Nincs szebb nálad,
Ezen a mesés tájon.

Mosolyod kedvéért él,
A horizont élén a nap.
S csak ha fa alá értél,
Akkor szakad le egy
égdarab.

Épp okkeltavat fest,
A felhőkre a nappal.
Így számol le az est,
A téged éltető
hajnallal.

S ekkor észreveszed,
Hogy távolból nézlek.
Látom tekinteted temet,
Tudója vagy a vésznek.
Nem sokáig élek,
Eltűnök véglek.

Távolodok. Itthagylak.
Már nem is látlak.
De abban biztosíthatlak,
Hogy az ébrenlétben..
Várlak.

Várlak. Meddő várakozás.
Hisz ott nem létezel.
Rólad szóló áradozás,
Mire nem is emlékezel.

Mert csak álom lennél,
Egy romantikus padon,
Kit a nap félve szemlél,
S kinek forog a malom.

Ábránd vagy, hibátlan.
Kit védelmez a faóriás.
Egy démon az imámban,
Kinek léte glóriás.

De majd este leülök,
Elalszok nagy sóhajjal.
S mély álomba merülök,
Amiben újra vár...
A hajnal.

Streck Dániel