Egy régebbi verset osztok meg most veletek:

Mélyülő hangok, mélyről törnek fel,
Homályos kérdés, mire senki nem felel.
Hályogos tudat, s jégvirágos érzelem,
Tudom a válasz, nem más mint lételem.

Végtelen harc, kétes a győzelem,
S íme a kérdés, igen én fölteszem.
Miért súlyt, ennyi kérdéssel az élet?
Miért nem adja ingyen, az emberi létet?

Ezernyi kétely, s átvérzett gondolat,
Miért nem adja ingyen, a jót, s a boldogat?
A magánynak szellője, lebbenti függönyöm,
S homályos arcok, sírnak a tükrömön.

Végtelen mély kútból, szakad fel a kérdés,
Miért van ennyi gúny, fájdalom és sértés?
Válaszold hát meg, ó mindenek Ura,
De nem vagy te más, csak egy Papírfigura.

Válaszolni A Kérdésre, jómagam is félek,
Mondd meg Figura, én miért is élek!?

                                                                              Streck Dániel

Bús hangulatban nyúlok most a tollhoz,
Hisz ritkán jön el, mi végre feloldoz.
Évek alatt telik, a hétköznapok hossza,
Ez az ami arcomat, a mosolytól megfossza.

Öt nap harcol, az én kettőm ellen,
Fel akar robbanni, szerelmes mellem.
Hiányod szüli, a villámot az égen,
Minden nap lecsap, s áldozatként végzem.

Mint ki halálos beteg, ágyban feküdve,
Halk robajjal, látva de szemlesütve.
És halott állapotban vészelve át,
A hétköznapok végtelen, gyilkos hosszát.

Minden egyes reggel, mikor szemet nyitok,
Hiányod alakja mulat, és szemembe vihog.
De jobbomon ülve, a kitartásnak angyala,
Tudatja velem, hogy itt lesz léted hajnala.

Állsz az ajtóban, és kiugrom az ágyból,
Ölelném tested, de halucinálok a vágytól.
S búsan öltözve, és kilépve a világba,
Vetem kívánságomat, könyörgő imákba.

Sétálok, és kisütni készül a napfény,
Hirtelen békéssé válik, a magányos harctér.
Békés és örző fának, tövéből nézel,
Futok és rájövök, hiányom megint csak képzel.

Újabb kudarc, már nem bírom tovább,
Nem is lehetnék már, ennél ostobább.
Visszalassítva folytatom, magányos utam,
Lelkem már mindjárt, a pokolig zuhan.

S a napnak végén, visszatérve szobámba,
Betérek újból, a kínzó magányba.
De most más, mert te ülsz az ágyon,
Nem futok, tudom, ismét csak az álmom.

De ekkor te lépsz felém, és megérintessz engem,
Akkor elhiszem hogy vagy, végre szerelmemet zengem.

                                                                                              Streck Dániel

A következő verset szeretném Dédapámnak ajánlani. Régóta nincs már köztünk, de hiánya még mindig él. 

Fekete - fehér filmben sétálok,
De valamiért cseppet sem fázok.
Csillagok tekintete égeti testem,
Nem állok ellen, alájuk fekszem.

Fürkészve a végtelen nagy flottát,
Kihúnyó csillagok fényét, meteorok fodrát.
Keresem azt, amit találnom kéne,
Biztosan ott nyugszik, időtlen lénye.

Csillagból készült arcokkal szemezni,
Ismerős ábrázatot vélek felfedezni.
Magabiztos és bátor, szeme esthajnal,
Beterítve tejszerű, fekete arannyal.

S hatalmas szíve, sebzett holdként néz,
Felém mutat, a végtelenségből készült kéz.
Sarki fényként látszik, derűs mosolya,
Gyönyörűvé válik tükrétől, egy útszéli pocsolya.

Mennydörgésként hasít éjjelbe haragja,
De a hajnali fényt is, az ő szíve kacagja.
Hullócsillagok ezre, könnycsepphad arcán,
Az egyik színes csíkot húz, ölelő karján.

Magabiztos feketeség, hősies és bölcs,
Távoli galaxis alkotta, hibátlan erkölcs.
Ott van már fent, arcát csillagok rajzolják,
Nemrég ő volt alattuk, mára a csillagok a rabszolgák. 

S hajnal csillan meg, őszülő vén haján,
Az éjjel képéből köszön reám, szeretett Dédapám.

Hiányzol

                                                                                              Streck Dániel

Ellenállásról szóló, haldokló remény,
Olvad porrá akaratomnak gyarló hevén.
Hajnal válik, gyilkos ellenséggé,
Vele vad kéj válik, dermedt jéggé.

Pár percnyi éjjel, ajkak kalandja,
Egyik a másikat, néha halasztja.
Eltévedt kezek, verítékes tájak,
Szerelemmel cakkolt, vérvörös szájak.

Ujj fűzödik ujjba, test a testbe,
Belehal az élvezet, az erőltetett csendbe.
Szem olvad a szembe, ajtókat keresve,
Érzi ennyire, soha nem volt elesve.

Bántható és gyenge, törékeny pillanat,
De megéri hisz csodás az íz, a zamat.
És a percnek csúcsán, megálló óra,
Ekkor válik szerelem, tényleg valóra.

Mennynek és pokolnak, őrjítő tánca,
Tűznek és víznek, heves románca
Jónak és rossznak, örökhű párja,
Lüktetnek szívek, egymásra várva.

Következő percek, főszereplő szemek,
Örökre védelmező, kölcsönös kezek.
Testek selyme, és illatok erdeje,
Íznek és fénynek, megismert belseje.

És az érzékek oltárján, egymásra nézve,
Olvadok szemedbe, szoborrá igézve.

                                                                         Streck Dániel

A beszédnek átütő, hatalmas ereje,
Szavaknak vérrel itatott, háborús mezeje.
Hatalmat ad neked, ha kimondod őket,
De fogollyá tehet, és föléd is nőhet.

A kimondott szónak, rabjává veszel,
A kimondatlannak viszont, urává leszel.
Egyetlen mondat, és a feledés ölel,
Vagy egyetlen szó, mely szemekben növel.

Bánj a szavakkal, és ne bánts velük,
Légy a soroknak, tejhatalmú Istenük.
Használd hát okosan, gondold meg kétszer,
Mert lehet a szándékból, átkozó ékszer.

Ne légy szónok, de lépj elő a csendből,
Lépjen ki szellem, a korlátolt testből.
Ordítson a szó, de bíztasson csendre,
Maradj tőle nyugton, de buzdítson tettre.

Szavak alkotják, tetteid seregét,
Mindegyik játsza, nekiszánt szerepét
Bátortalan csendre irányult próba,
Száműzi szavaid, hűtlen koporsóba.

A titka a szavadnak, az időknek tava,
A nyárnak hangos melege, s télnek csendes hava.
Szólj hát akkor, mikor ideje kéri,
Legyen szavad lanka, és kietlen préri.

Alkoss vele képeket, festményt és verset,
Legyen szavad a világnak, védelmező permet.

                                                                                           Streck Dániel

És igen, a mai napon (2011. 10. 22.) átléptük a 3000 egyéni látogatót! 

A blog júniusi indulása óta, 3000 olvasót foglalt le pár percre. A statisztikák szerint, egyre többször járnak fel új olvasók, és egyre többször kattintanak az Ízisz költészetre, a visszajáró vendégek is. Ez remek hír a blognak, amin már több, mint 40 bejegyzés található. 2011 júniusa óta az Ízisz költészet ismert lett már egy magyar irodalmi lapon, ez lenne az Ifjú Amatőr Költők Társasága, emellett terjed a Facebookon is! A "legsikeresebb" napon, több mint 250 ember nézte meg a weboldalt. 

Ebben a bejegyzésben külön köszönetet szeretnék mondani két visszatérő kommentelőnek, illetve kritikusnak. Névszerint: Gonoszboszorka, és Dzsásztinus a kabátos / Justinus.                                                                                                 Nektek külön köszönöm aktivitásotokat, és várlak vissza titeket nap mint nap.

De száz szónak is egy a vége, köszönöm mindnyájatoknak, hogy vissza - vissza jártok olvasgatni, remélem továbbra is számíthatok rátok. További kellemes délutánt illetve estét kíván: Streck Dániel, és az Ízisz költészet!

Ilyenkor minden dal szomorú,
Minden ritmus átkozottan nyomorú.
Nem repül madár, Istennek taván,
Nem kacagok senkinek, vidító szaván.

Virágok tövisei most darabokra törnek,
A rétnek angyalai halott szagot löknek.
Utcán lévő ördögök, álglória fölöttük,
Ördögök ők, hisz nem vagy közöttük.

Hiányod szikraként pattan a kőből,
Miért nem kaptam türelmet a teremtőtől?
Miért fáj a lét, ha nélküled menekül,
Szívem nem dobban, vár csak merevül.

Órákig szaval a másodpercnek ajka,
Ölel a magány mint afféle halálos dajka.
És hiányod sötét, éjjeli leple alatt,
Boldogság és fény, aligha maradt.

Napsugárból kiváló Isteni teremtés,
Délibábba szunnyadó végtelen merengés.
Illúzió és álca, szélhámosok játéka,
Nem te állsz ott, csak hiányod szándéka.

Hajnal hasad bele, a végtelen éjbe,
Türelem fullad, a türelmetlen kéjbe.
Szalaggá bomlik, koporsómnak zsinege,
S perzselővé válik, az éjjelnek hidege.

Itt vagy újra, elhiszem már nyugodtan,
S megbújhatok végre, védelmező zugodban.
Már vidám a dal, és madarak repülnek,
Tövis nő a földből, és illatok feszülnek.

Ördög válik angyallá, glóriája korona,
Az Ördög az Angyalnak, közeli rokona.
És nekem mesél, a csillagmintás lepel,
Nem akar megfolytani, már értem felel.

Szemem a könnytől, már gyémántosan tiszta,
És kimondhatom végre: Hiányzol Kriszta...

                                                                                             Streck Dániel

 Bár tudom, még nagyon messze van a Karácsony, főleg a gyermeki szíveknek, de találtam az interneten egy videót, egy karácsonyi reklámot. És annyira megtetszett, hogy nem bírtam megállni, hogy ne osszam meg veletek. 

Mindig is egyfajta bálvány,
Sok helyen törött, de igaz márvány.
Hatalmas és óriás, de néha apró,
Önzetlen és igaz, de sokszor gyarló.

De mégis fényes, követendő minta,
Életutam tollában, a végtelen tinta.
Téged követve, felnőtté válok én,
Kettőnk barátságának, cseppnyi szigetén.

Időtlen hossz utak, vidám vagy bús,
Békével és harrcal, mindkettővel dús.
De együtt járjuk, hidd el nekem,
Hisz öcséd vagyok, sétálj velem.

Tanulva tőled, sőt utánozva téged,
Saját igazad, és erényedet véded.
De tőlem ne védd, hisz belőled tanulok,
A tudatlanság homályában, megvakulok.

Köszönöm hogy láttad, ahogy a világra léptem,
És segítségeddel nevemet, annak falába véstem.
Köszönöm hogy látod majd, haldokló végem,
És segítségeddel elértem, hogy számítson a létem.

De elég volt, tovább nem is dicsérem,
Elég egy utolsó szó: Szeretlek Fivérem!

                                                                               Streck Dániel

 Nincs vers, mely enyhítené,

Békésen ölelő árnyékban ülve,
Szalmaszállal számban, hosszan elterülve.
Kitekintek hűvös nyughelyemből,
Tekintetemet csoda fogadja, onnan szemből.

Kezemmel rajzolok, a tiszta fű testére,
És visszaemlékszem arra, a szikrázó estére.
A közeledő test, az estének csodája,
És ő lenne a mámornak, érzéki szobája.

Nézem ahogy jön, ahogy közeledik felém,
Minden egyes lépéssel, öregszik a mesém.
És ha már itt lesz, nem mesélem többet,
Mert ketten fogjuk használni, a védelmező tölgyet.

Szellőlágy lépései, és szikrázó szemei,
Vállra zuhanó haja, és érzéki kezei.
Mosolyának egésze, és testének ritmusa,
A szerelmem reménytelen, vidám labirintusa.

Mikor ideér hozzám, elterül mellettem,
És tudom mit kellene, meg még nem tettem.
Árnyékos fa alatt, a tiszta fűben heverve,
Eltűnik a világnak, összes ezer keserve.

Rámnevet a fű, és hozzám ordít a tölgy,
Minket figyel most, a végtelenhossz völgy.
Nem is a völgy, hanem a világ néz minket,
Ekkor ujjammal lopok, nyakadról egy tincset.

Felrobban a világ, mikor ajkad ér számhoz,
Mert tudják, nem voltál még ilyen jó máshoz.

 Kedves olvasók!

Gondoltam kiírok egy szavazást!

Amint látjátok, az oldal új design-t kapott. A bejegyzésben azt szeretném tőletek kérni, hogy kommentben írjátok le, melyik design maradjon. Az előző, vagy ez. Amelyik külső több szavazatot kap, az fog maradni tavaszig! Várom a kommenteket!

Kedvel olvasók!

 Aki az elmúlt egy hétben próbált hozzászólni az oldalon található bejegyzések valamelyikéhez, az észrevehette, hogy a komment nem minden esetben jelenik meg. Mikor megkaptam a visszajelzéseket, azonnal javítottam a hibát. A kellemetlenségért elnézést kérek, a hiba javítva, most már tökéletesen működik. 

Üdvözlettel: Ízisz költészet