Ilyenkor minden dal szomorú,
Minden ritmus átkozottan nyomorú.
Nem repül madár, Istennek taván,
Nem kacagok senkinek, vidító szaván.

Virágok tövisei most darabokra törnek,
A rétnek angyalai halott szagot löknek.
Utcán lévő ördögök, álglória fölöttük,
Ördögök ők, hisz nem vagy közöttük.

Hiányod szikraként pattan a kőből,
Miért nem kaptam türelmet a teremtőtől?
Miért fáj a lét, ha nélküled menekül,
Szívem nem dobban, vár csak merevül.

Órákig szaval a másodpercnek ajka,
Ölel a magány mint afféle halálos dajka.
És hiányod sötét, éjjeli leple alatt,
Boldogság és fény, aligha maradt.

Napsugárból kiváló Isteni teremtés,
Délibábba szunnyadó végtelen merengés.
Illúzió és álca, szélhámosok játéka,
Nem te állsz ott, csak hiányod szándéka.

Hajnal hasad bele, a végtelen éjbe,
Türelem fullad, a türelmetlen kéjbe.
Szalaggá bomlik, koporsómnak zsinege,
S perzselővé válik, az éjjelnek hidege.

Itt vagy újra, elhiszem már nyugodtan,
S megbújhatok végre, védelmező zugodban.
Már vidám a dal, és madarak repülnek,
Tövis nő a földből, és illatok feszülnek.

Ördög válik angyallá, glóriája korona,
Az Ördög az Angyalnak, közeli rokona.
És nekem mesél, a csillagmintás lepel,
Nem akar megfolytani, már értem felel.

Szemem a könnytől, már gyémántosan tiszta,
És kimondhatom végre: Hiányzol Kriszta...

                                                                                             Streck Dániel