Bús hangulatban nyúlok most a tollhoz,
Hisz ritkán jön el, mi végre feloldoz.
Évek alatt telik, a hétköznapok hossza,
Ez az ami arcomat, a mosolytól megfossza.
Öt nap harcol, az én kettőm ellen,
Fel akar robbanni, szerelmes mellem.
Hiányod szüli, a villámot az égen,
Minden nap lecsap, s áldozatként végzem.
Mint ki halálos beteg, ágyban feküdve,
Halk robajjal, látva de szemlesütve.
És halott állapotban vészelve át,
A hétköznapok végtelen, gyilkos hosszát.
Minden egyes reggel, mikor szemet nyitok,
Hiányod alakja mulat, és szemembe vihog.
De jobbomon ülve, a kitartásnak angyala,
Tudatja velem, hogy itt lesz léted hajnala.
Állsz az ajtóban, és kiugrom az ágyból,
Ölelném tested, de halucinálok a vágytól.
S búsan öltözve, és kilépve a világba,
Vetem kívánságomat, könyörgő imákba.
Sétálok, és kisütni készül a napfény,
Hirtelen békéssé válik, a magányos harctér.
Békés és örző fának, tövéből nézel,
Futok és rájövök, hiányom megint csak képzel.
Újabb kudarc, már nem bírom tovább,
Nem is lehetnék már, ennél ostobább.
Visszalassítva folytatom, magányos utam,
Lelkem már mindjárt, a pokolig zuhan.
S a napnak végén, visszatérve szobámba,
Betérek újból, a kínzó magányba.
De most más, mert te ülsz az ágyon,
Nem futok, tudom, ismét csak az álmom.
De ekkor te lépsz felém, és megérintessz engem,
Akkor elhiszem hogy vagy, végre szerelmemet zengem.
Streck Dániel
Utolsó bejegyzések