Ablakon kinézve, fogalmazok panaszt,
Tél követi az őszt, és nyár a tavaszt.
Múlik az idő, gyorsabban ahogy élek,
Az évek ablakain át, kacagnak a vének.
Nem tudok mit tenni, szalad az élet,
És én nem találom sehol, a segítő féket.
Nem lesz időm, hogy megtegyek mindent,
Nem utálhatok Ördögöt, nem szerethetek Istent.
És porrá öregszik az óráknak teste,
Csillagok zuhannak, minden egyes este.
Csonttá vénül, a tettek szándéka,
Sietőssé válik, a ráérésnek játéka.
Hisz nincs idő, vége lesz a zenének,
Mielőtt súghatnál, a végtelenség nejének.
Kihullik a toll, életed szárnyából,
Gongszó ordít, a harangnak szájából.
Nem írtam még verset, nem is daloltam,
Nem valltam szerelmet, ifjú dalomban.
Nem ittam vizet, és nem nyeltem ételt,
Nem kóstoltam nappalt, nem kortyoltam éjjelt.
Messziről láttam csak, istenek hegyét,
Nem olvastam gyereknek, altatót és mesét.
Nem lélegeztem soha, és nem láttam semmit,
Nem voltam az, aki szemeket felnyit.
Nem is éltem, csupán illúzió és ámítás,
Nem volt ébrenlét, csak egyetlen ásítás.
Koporsóm süllyed, a feledés mélyébe,
De sietek egy újabb, esélynek méhébe.
Élj hát úgy, hogy szavadtól zengjen,
Mindenkiben a világ, de főleg bennem!
Daniel
Utolsó bejegyzések