Verset kéne írnom, de nem merek,
Mert odakint ropognak fegyverek.
Fátyolvékony falam, nem óv engem,
Ordítást hallva, a tollat ejtem.
Ismerős hang zúzza szét a csendet,
Rohanok rögtön az ablak mellé.
A golyózápor életet fektet,
Test válik varjaknak, eledellé.
Beáll az est, nincs már nappali fény,
Teret kap most, a sok halálos lény.
Ténykednek is ők, a nevükhöz hűn,
Hisz ők a hazugság, kétely, és bűn.
Ekkor fordulok kérdéssel Feléd,
Hogy írjak én ebben a sötétben?!
Kihez szóljon lapra vetett beszéd,
A háború tejszerű ködében?!
De ködből kiváló, aranyhajnal,
Előre tartva, ezernyi haddal.
Hisz ők az igazság katonái,
Mindegyik az éjnek problémái.
Nem mások a katonák, mint rímek,
Küldöm őket, minden igaz szívnek.
Streck Dániel
Utolsó bejegyzések