És igen! 2011. április 11. napja, a Magyar költészet napja. Ezen a napon született talán legnagyobb költőnk, József Attila, és ezen a napon került megrendezésre első irodalmi estem. Ceglédbercelen, a Dózsa György Művelődési Ház szolgált otthonául az eseménynek. Egy remek költő - Farkas Lilla (Szívdobbanás) - társaságában kaptam lehetőséget arra, hogy a "nagy" közönség előtt is bemutassam azt, amit eddig papírra vetettem, és megosztottam veletek. Délután 6 órakor kezdtük a nagy teremben, ahol két szélen ültünk egy asztalnál, közöttünk pedig egy hölgy, aki felváltva tett fel kérdéseket nekünk. Kérdezett a költészetünkről, filozófiánkról, nézőpontjainkról. Egy - egy kérdés között pedig felolvashattunk egy tetszőleges saját verset. Én a magam részéről az Alkony, a Jön a hajóm, a Nőnapra, és zárásként az Esti mese című versemet olvastam fel. Rengeteg jó kérdés, és remek hangulat jellemezte az estét. Körülbelül 50 ember volt kíváncsi ránk, amire egy ilyen kis településen, joggal lehetünk büszkék azt hiszem. A legjobb az egészben az volt, hogy oldott, és feszültségmentes hangulat volt. A közönség remek volt, nagyon megtisztelő viselkedést mutattak. Rengetek fiatal volt, általános iskolások is, és ők is rendkívül fegyelmezetten, sőt, érdeklődve hallgattak végig minket. A tapsviharról, amit kaptunk, már nem is beszélve. Külön köszönetet mondok a kérdezőnek, Bogyay Katalinnak, és a szervezőnek, Rábenspeck Annának! Remélem lesz még alkalom, hogy az újabb költészetemet is megmutathassam. De addig is köszönöm ezt az igen megtisztelő lehetőséget! 

Köszönettel

Streck Dániel; Ízisz költészet

A mai napon (2012. 06. 08.) az Ízisz költészet átlépte a 9000 egyéni látogatót!

A blogon már több mint 90 vers olvasható, idézetek, illetve "Egyversszakos" bejegyzések is. A blog 2011 június havában indult útnak, és volt olyan nap, amikor háromszáznál is több ember volt kíváncsi az oldalra.  Néhány érdekesség: A blog már második design-ját hordja, képviseli magát az Ifjú Amatőr Költők Társasága nevű irodalmi weboldalon, illetve már részt vett egy saját irodalmi esten is, ahol eddigi munkásságaimat mutathattam be. Az estről egy következő posztban részletesebb beszámolót is olvashattok. Külön köszönetet szeretnék mondani a két legaktívabb látogatónak és hozzászólónak, Gonosz Boszorkának, és Justinusnak! Remélem továbbra is olvastok engem, és remélem még többen csatlakoznak az Íziszhez. 

Köszönöm!

Streck Dániel; Ízisz költészet

Ki vagyok? Miért járok a világban?
Gyalog caplatok egymagam,
Bábként, vágytalan.
Általam nyer tettet a szó,
Mit kimond a szám.
Terjed a vér eremben,
Villám, dörgés a fejemben.
Gondolatból döntés, abból
ösztönzés. Önzés, mit pátyolgat,
Gyarló emberi szívem.
Tollamat elejtem.

Fűszerezve hibákkal, vagy egy hiba
talán.
De megbékélve a világgal,
Pedig csak csalán.
Megszúr itt is, ott is.
Feldagad tőle érzékeny lelkem.
Vérzékeny lettem.
Ha csak bántani tud, miért van?
Ártani, megölni engem.
Szemben az egész univerzum,
Én pedig árvaként.
Nehéz, mikor lenéz,
S beállítja magát,
Ember társaként.
De nem az!
Ellenség, ha mondom!
De hordom adományát Istennek.
Sorsom, s létem tőle kaptam,
Felőle mégse, sose halltam.
Mily érdekes..
Érdemes egyáltalán hinni?
Ál-talány ez.
Rég válasz van rá,
Támasz a hit,
Kapaszkodó a vallás.
Mutasd már meg magad,
Ha létezel ugyan.
Tudasd, most szabad!
Merre vagy uram?
Csak remény vagy,
Egy könyv pár lapján.
Pár hívő lantján.
Papírfigura, nem több.
A naivitás partján.

Streck Dániel

Koromban fürdik az ég,
Alatta álomból egy marék.
Sötét köntösben altatja,
S lelkek álmait vallatja.

Álmatlan hegytetőn ülök,
Nézem ahogy még nyüzsög,
Álmatlan életek elméje,
Kiknek nincs mély estéje.

Csillogó álom emelkedik,
Büszke manók terelgetik.
Zizzen, zúzódik, buzog,
Fantázia-szárnya suhog.

Hangját csak hallgatom,
Mint egyszeri alkalom.
Egyszer láthatom álmod,
Majd tova kell szállnod.

Álom olvad a sötét üstbe,
Belehal a fekete füstbe.
Nem vagyok benne, bánom.
Hogy lennék? Hisz csak álom.

Streck Dániel

2011. május havában,
Két mentorom figyelt.
Örömében s bánatában,
De a hátán cipelt.

Mind a kettő.

Boszorkám te egyetlen!
Látom ahogy rohansz.
Magastalpú kiscipődben.
Itt-ott felbukkansz.

Te segítettél engem,
És utat is mutattál,
Hogy sorsomat leljem,
Köszönöm, hogy adtál!

Justinus a kabátos,
Jóízű viták Istenről.
Bár stílusunk sajátos,
Mi vitáztunk mindenről.

Szünetben, meg órán,
Kocsmában vagy utcán,
Jajj, drága apókám,
Érveidet, sosem unnám!

Én szeretlek titeket.
Mellettem kell lennetek,
Hogy tartsátok hitemet.
Barátaimmá lettetek.

Ízisz, na meg a líra.
Nem érnek azok semmit.
Barátságból növő csíra,
Na az ér meg bármennyit.

Ígyhát eme versemmel,
Csak köszönetet mondok.
Vezessetek türelemmel,
Tudom. Azzal fogtok.

Köszönök mindent!
Köszönöm Justinus.
Boszorkát, s Istent!
És ismét megtelt,
Egy papirusz!

Streck Dániel

Megcsillan a harmat,
A világ hajtásain.
Furcsa álom hamvad
Az ébredés határain.

Mintha Te lennél ott,
A képlékeny világban.
Bár agyam alkotott,
Léted így is hibátlan.

Pedig agyam,
Hát az közel sem az.

...

A pirkadatban ülsz,
Egy álmos fa alatt.
Most éppen örülsz,
Hogy hajnal hasadt.

Idős és ráncos padon,
Mit ékesít a reggel.
Távolban szorgos malom,
Búzát lisztté hergel.

Mélyzöld pázsitot fűt
A nyújtózkodó Napsugár.
Megmutat minden derűt,
Ez a fura, álom-okulár.

Hajad a pad mögé esik.
Megcsillan épp rajta,
Ama Napsugár amelyik,
Magát neked.. megadta.

Istenien szép vagy.
Széppé tesz az álom.
Nincs szebb nálad,
Ezen a mesés tájon.

Mosolyod kedvéért él,
A horizont élén a nap.
S csak ha fa alá értél,
Akkor szakad le egy
égdarab.

Épp okkeltavat fest,
A felhőkre a nappal.
Így számol le az est,
A téged éltető
hajnallal.

S ekkor észreveszed,
Hogy távolból nézlek.
Látom tekinteted temet,
Tudója vagy a vésznek.
Nem sokáig élek,
Eltűnök véglek.

Távolodok. Itthagylak.
Már nem is látlak.
De abban biztosíthatlak,
Hogy az ébrenlétben..
Várlak.

Várlak. Meddő várakozás.
Hisz ott nem létezel.
Rólad szóló áradozás,
Mire nem is emlékezel.

Mert csak álom lennél,
Egy romantikus padon,
Kit a nap félve szemlél,
S kinek forog a malom.

Ábránd vagy, hibátlan.
Kit védelmez a faóriás.
Egy démon az imámban,
Kinek léte glóriás.

De majd este leülök,
Elalszok nagy sóhajjal.
S mély álomba merülök,
Amiben újra vár...
A hajnal.

Streck Dániel

Menny méretű szerelem
Lüktet pici szívemben.
Örömcsepp a szemeden,
Mi pompázik színesben.

Bár nem vagyok tökély,
Csak egy verset írok.
A versben egy csekély,
Szavacskában bízok.

Hogy elmondja neked:
Miattad rohan a vér,
Mi elmos minden hegyet,
Majd szívembe visszatér.

Megigéz, ahogyan nézel.
Ahogy rám emeled szemed.
Fontos az, hogyan érzel.
Fontos, ahogy a levegőt
veszed.

Kezed balettot táncol,
Arra éhes, árva hátamon.
Ujjbegyed már-már lángol,
Így szívemet átadom.

Mosolyod vízként csöpög,
Sorsom homoktengerében.
Így az életem örök,
Léted végtelen tenyerében.

Te éltetsz, te éltetsz.
Érted illatozik a virág.
S ha majd velem ébredsz,
Akkor célba értek az imák.

Addig is imádkozom érte,
Hogy örökké tartson.
Kezed a kezemet elérte,
Én pedig szorosan tartom!

Feküdj le most mellém,
S igéző szemed pihenjen.
Nem kell,
hogy gyarló elmém
Rádzúdítsa olcsó szennyem.

Aludj így, hibátlanul.
Te eszmény.

Streck Dániel

Ólomcseppek záporoznak,
Az öntöttvas fellegekből.
S ólómcseppek csorognak,
A megfáradt szemekből.

Milyen szürke így a táj,
S minden annyira rideg.
Annyira, hogy már fáj,
Ez az acélos hideg.

Egy vasléniaként vezeti,
A kemény szél az esőt.
A fém maga alá temeti,
A most szintén vas mezőt.

S jéghideg anyagként él,
A máskor forró női test.
Minek egykor tüzében égtél,
Ma már az is szürkére fest.

Hidegen remeg az égbolt,
Azon krómos nap díszeleg.
Emlékszel, de régvolt,
Hogy egy alkony hízeleg.

Majd a végén belefekszel,
Fémből készült koporsódba.
Egy pap fémpapírról versel,
Így enged bele fémsírodba.

Hamar megesz majd a gomba,
Miközben belezuhansz a mély,
fémálomba.

Streck Dániel

A küszöbén állok,
Hogy kimondjam!
A ruhadarab átfog,
Véremmel kimostam.

Folytogat a sálam,
Nem hagy lélegezni!
Élni ebben a mában,
Hol nem lehet
védekezni.

Rozsdás lelkemet,
Eladom ha kell!
És ólom szívemet,
Mi már nem felel!

Azt is eladom!

De küzdeni kell,
Ilyenkor igazán!
Míg lüktet a mell
S él egy mosoly
vigaszán!

Hiszen ha kemény,
S hosszú a viadal,
Ha már nincs remény,
Édesebb a diadal!

Lüktess ólóm szív!
Hisz csak saját
Árnyékoddal vívsz,
Nyerd meg a csatát!

Streck Dániel

Bábként cibálod a fákat,
S szolgád, egy kismadár.
Rab, kit a szél rángat,
Rab, kit fészke hazavár.

Annak örülsz, ha eltöröd,
Tiszta tükrét a tavaknak.
De ha kell, elűzöd a ködöt,
S futára vagy a szavaknak.

Könnycseppet mosol szét,
Egy fáradt munkás arcán.
Nem akadály a távollét,
Suhansz emberek,
Szürke birodalmán.

S alattvalóként hajolgat,
Lábad elé az óriási tölgy.
Tőled táncol, és dalolgat,
Kispatak, s óriási völgy.

Gigászi malmokat mozgatsz,
Így fényt varázsolva ide.
Pusztító, vad tüzet oltasz,
Így leszel árváknak hű hite.

Rombolsz, vagy építesz.
Úgy is te döntöd el!
Nyersz, vagy veszítesz,
Mindegy.
Szél vagy, ki átölel.

Streck Dániel