Mezítelen és feszes színek
Folynak egymásba ama távol.
Aranypáncélt adva a víznek,
Mi abban mindenen átgázol.
Az utolsót lélegző Napsugár,
Haláltusát vívó fényesség.
Éj képében siető hírfutár,
Tüdejéből ömlik a békesség.
S én távolba tekintek már,
És ott látom felemelkedni
Mint a vörös eperlekvár,
Próbálja most elengedni:
Nappalát az Alkony.
Szinte lefolyik az fentről,
És édes illatát is érzem.
Mintha egy merev testről,
Csöpögne az esély a vörös
vérben.
Te gyönyörű Alkony.
Kedves, ölelő Asszony.
Vörös köntösbe bújtatott,
Egykoron nyugalmas felhők.
A félő Nap mögéd bújhatott
De bíbor tintába nyúltak,
az álmosodó festők.
S lám, erőlködik a természet,
Hogy életem arcát formálja.
Bíborba zuhanó fénykertészet
Azt mégvörösebb szín bombázza.
Két völgy alkotja szempárod,
Napnak íve szolgálja szádat.
A lüktető délibáb a jármot,
Így alkotod meg magaddal e,
csodás tájat.
S igen, hasonlítasz erre is,
Mint minden földi csodára.
Nappal, Éjjel. Társ, Nemezis.
Emlékszem Alkonyunk korára!
Ha nincs est akkor muszáj halnom.
S félelemből a hitet is vallom.
Ha látlak eldobom ócska maszkom.
Lealacsonyodom. Nem kell a rangom.
Ha kell, élet s halál is csaljon,
Csak Te ne csalj, gyönyörű Asszony,
Csodálatos csoda, egy gyönyörű Alkony!
Streck Dániel
Utolsó bejegyzések