Annyit hazudok ennek a világnak.
Hogy érzéketlen, kemény vagyok.
És bár így: velem vigyáznak,
De belül a lelkem mégis sajog.

És ezt most tudtam meg igazán,
Mikor Ő kiszakadt énbelőlem.
S még előfordulhat az is talán,
Hogy sosem hall már énfelőlem.

Elúszó csónakod után bámulok,
Tinetta te viszont nem figyelsz.
Vajh mi az, mivel hozzájárulok?
Örömöt, vagy fájdalmat cipelsz?

Isten veled Plafonfa. Szeretlek.
És tudom, így csak én hívlak.
Nem tudtam ellenállni szemednek,
Melyek nemrég szívemért vívtak.

Emlékszem ahogyan éjjel sóhajod
Lepattintja a fáradtság zománcát.
Ahogyan egyetlen álmos óhajod,
Életrekelti szívem vad románcát.

De nem lesz több ilyen éjjelem.
Nem lesz sóhajod, és illatod.
Te nem fogsz már többé énvelem,
Kívánni több száz hullócsillagot.

Nem lesz több féltő csók énreám,
Mielőtt a hosszú utamra engedsz.
S nem tudom, hogy te most netán
Örülsz ennek, vagy szenvedsz?

Már most hiányzol, a mindened.
Egy apró mozdulatod és szavad.
Tüzesen metsző, vad tekinteted,
S az ajkamtől lúdbőrös nyakad...

Fáj most írnom e rossz verset.
Fáj írnom arról, amiről szól.
Fáj leírnom ezt a bántó percet,
Fáj írnom erről az alkonyatról.

Írnék megint rólad, és rólunk.
Írnék újból az Érzékiségről.
Hogy hogyan mesél egy csókunk,
Egy ismeretlen, vad vidékről.

Írnék én még újabb Plafonfákról,
Szerelemről, na meg mosolyról.
Hogy hogyan olvasok a szádról,
Vagy egyetlen egy mosolyból.

S remélem, hogy újra írhatok.
Tinettának, és a lelkednek.
S hogy addig keveset sírhatok,
Mert hamar ölelhetlek.

Szeretlek.

Streck Dániel

Az Ízisz költészet Boldog és Békés Karácsonyt kíván minden kedves olvasónak! 

Nézem ahogy leng a nád,
Kétszeresére nő a vizen.
Csitítja a szellő zaját
Képe a víztükrön pihen.

Ó mennyire szabad emitt
A szárnyakelt szabadság.
Itt, ahol teljesen kvitt
Komolyság, s hóbortosság.

Megrezzen a tónak bőre,
Fodrokat szül egy tett.
Kis vizipók szökken előre
Apró hullámokat keltett.

Büszke sasmadár szállja,
Mindkét eget most előttem.
Tekintetem büszkén állja
Tudom, ő van előnyben.

És ilyenkor jön világra,
Egy pár gyarló gondolat.
S a tudat töri szilánkra,
Minden egyes csontomat.

Miért vagyok én bezárva?
Lelkem mély börtönében.
Mint egy naiv kicsi árva,
Egy Istennek ösztönében.

Bár lehetnék oly szabad
Mint a kettő sasmadár.
Kinek tükre szeli a tavat
De lelke mégis visszajár.

Vissza vissza, az égbe.
Ahová én nem mehetek.
Fel, fel, oda a légbe!
Szárnyaim túl nehezek...

Így hát most maradok,
Kanapémnak bőr ölében.
Maradok, mint a rabok,
Lelkem legmélyebb
börtönében...

Streck Dániel

Homályosan didergő utcalámpa,
Fénye előtt hópehely csillog.
Utcámat csak pár lábnyom járja,
Ablakokban gyertyafénye pislog.

Csendes éj, s békésen hízeleg.
Testében ismerős minden idegen.
És egy oly szép szán díszeleg
A befagyott tó vizeken.

Békés jégcsap mint fagyott idő,
Fenyegeti a békés hónak ölét.
Dermedt víz, mi tetőmből kinő,
És megcsillan testén a sötét.

Ezernyi ember lélegzet-bársonya
Szövi át a sötétséges utcákat.
Még ujjongó gyermekek lábnyoma
Rajzolja össze e havas tájat.

Büszkén ropogó hó terül széjjel
Vastag bakancsom talpa alatt.
Lassan tudomásul veszi az éjjel,
Néki csak egy ily ember maradt.

A hold előtt furcsa szán alakja.
Mögötte varázsos porsáv húzódik.
Az öröm és boldogságnak patakja,
Mely minden kéményen be-fújódik.

Csillagok zuhannak lábam elébe,
S világít minden egyes fenyő.
Belecsöppenve egy ilyen mesébe,
Melyben valóság s tudat összenő.

S ahogy pirkad az éjjeli világ,
És fehéren csillog a friss hó,
Kéményből kiszakadó, remegő imák,
Válaszul érkező, legendás "hohó".

Úgy ezernyi gyermek kacaja ébred
És én hál' mindegyiket hallom!
A gyertya éghet, a gyermek téphet.
S ahogyan az éj, már én is alszom.

Boldog karácsonyt.

Streck Dániel

Ha szóba tudnám önteni,
Hogy mily mélyen létezel.
S tudnád, hogy ott mindegy,
Hogy jót teszel, avagy vétkezel.
Mert nem változol.
Minden vonásod végleges:
Minden szavad, s megmozdulásod.
Nincsen tér, s idő,
Csak egy pillanat,
Mi emlékké nő.
S ott él a lét végtelenében,
Lelkem legmélyebb börtönében.

Streck Dániel

Rég írtam már rímet,
Az okát nem tudom.
Most nem érzem ízed,
s a lelkedet unom.

Furcsa egy költészet.
Ízisz, Streck Dániel.
A 20 éves bölcsészet,
Mit megosztok bárkivel.

S hogy vajh fontos-e?
Hogy én tudok-e adni?
Azt nem fogom én sose,
Őszintén elfogadni.

Hisz ha adok, kinek?
Miért? Van értelme?
Nem gyógyul be rideg
Emberek sérelme.

S ha nem adok? Akkor?
Akkor minek? Miért?
Miért írok tucatszor?
Majd a nagy semmiért?!

Írjak egyáltalán még?
Írjak csak fiókomnak?
Ott is a közzé válnék,
Szülő kezei kalózkodnak.

Tudom már kinek írok.
Írok majd én a tűznek.
Írok, ameddig bírok,
Hogy a fázóknak fűtsek.

Streck Dániel

Ahogyan én csak szürkülök,
S te épp kiszakadsz belőlem,
Nézem, s csak csendben ülök,
Érzem, hogy elvesznek tőlem.

Kifut a hajó, melyen te vagy.
És én megelevenedek a kőben.
Mert előttem a tenger befagy,
Érzem, hogy elvesznek tőlem.

Távolodsz, és nem nézel rám.
Pedig én integetek bőszen!
Nélküled vajh mi lesz eztán?
Érzem, hogy elvesznek tőlem.

Mindenki csak téged akarhat.
Hinném, van még időm bőven.
De tudom, te így akartad...
Már látom, elvettek tőlem...

Streck Dániel

Félő érzelmeim mögött
A kétség lángja lobog.
Termékeny lelkem fölött
Csupán hideg, fémromok.

Ezért öleld át lelkemet,
Takard be érzelmeimet.
S nyugtasd a szellemet,
Mely a valótól megremeg.

Mint a rohanó patakban
A sebesen zúgó kövek,
Úgy fürdök a haragban,
Mit rám zúdít a tömeg.

És csak te vagy nekem,
A meg-nem értő világban.
Így tesz kárt mély verem,
Egy félőn remegő virágban.

Hódíts meg! Élj bennem!
Hagy ne legyek parketta!
Mi fürdik a szennyben,
S tapossák... Tinetta...

Streck Dániel

Mint forrón izzó vulkán
Törtem ki a tudatban.
Megvalósul minden munkám,
Nem áll semmi utamban.

Lávaként égetek mindent
Mi gátolhatna engem.
Kétely, magány, csend,
Az én erőmmel szemben.

Gátló gaznak nem szabad
Sem hinni, sem remélni.
A szorgalmad velem arat,
Mert engem kell megélni!

Irigy szónak ne legyél
Naiv, és gyarló tulaja!
Önző embernek ne legyél
Céltudatos, hű tutaja!

Élj meg engem csak engem!
A szellemed velem ragyog!
Én, az irigyekkel szemben,
Hisz én a tehetség vagyok!

Streck Dániel

  Halkan ropog az akác, a kandalló forró gyomrában.
Életillatú fotelomból, néha felpillantok rá két oldal elolvasása között.
Csejk Miklós trilógiájának első részét olvasom.
A kellemes, harmóniát árasztó borítóról az "Üvegszilánkkönny" cím kelleti magát.
A szépiaszínű helyiségben ahol ülök, minden tárgy mozog, s beszélget.
Jó érezni, hogy otthon vagyok.
Bár most csak egyedül. Na jó, ez nem teljesen igaz, mert
halk szuszogása elárulja, hogy itt fekszik mellettem Wendy.
A 9 éves, kicsit mára elfáradt labrador leányzó olyan hű volt hozzám,
mint a tűzhöz a melege.
  Ahogyan a tűz vad latin táncát nézém, elmerülök a gondolataimban.
Nem azért, mert unatkozom.. Csejk könyve zseniális, a kutyám pedig remek
társaság, na de mégis...
Emlékszem, alig 3 órája még itt készülődött. Itt állt előttem, teljes
életnagyságban, és huncut mód élvezte, hogy tetszik nekem. Bár ezt sosem
palástoltam előtte. Mert hát, tetszik.
Krémszínű kosztumben, frissen mosott, szabadjára engedett hatalmas hajával,
enyhe, szolíd sminkjével, és azzal a sajátos illatával.
Nem holmi parfüm illat volt ez.. Sokkal több annál. Az Ő illata.
Bőrének selymes párlata, mit annyi hideg hajnalon, s annyi romantikus
alkonyon szívtam már magamba. Rohant fel s alá, mint egy nő.
Mert ugyebár ha nem rohan fel s alá, akkor elkésik.
Én csak ültem a fotelban, és szinte "Üvegkönnyek" jöttek ki szememből a
látványtól.
Az az igazság, hogy imádok vele élni. Minden mozdulatát - még ha felesgeles is -
szeretem. Számomra minden mozdulata, szava, cselekedete tökéletes.
Azt hiszem, tinédzser módjára, tökéletlenül szerelmes vagyok.
Wendyvel csak bámultuk, majd értetlenül egymásra néztünk.
- Hova rohansz anya?
Kérdeztem kicsit bátortalanul, mert amikor ennyire siet, akkor szereti
emberek fejét venni. Azokét, akik kérdeznek tőle.
- Természetesen a bababoltba. Tudod, már csak 2 hónap..
És e mondat kiejtése utána tűnt fel gömbölyded alakja, kicsit hátradőlt
testtartása. - Jézusom, a feleségem terhes?! -
Igen. A feleségem már a 7 hónap közepén jár, ha minden igaz lányt
fog ajándékozni nekünk.
Természetesen én nem mehettem vele a bababoltba, merthát mégiscsak egy
férfi volnék, aki 3 szintén várandós nő társaságában igazi tehernek
számítana.
Meg hát úgy is vagyok ezzel, hogy ez a nők dolga!

  Felébredve a merengésből, kicsit untatónak tűnik a könyv, a bíbórtűz,
de még kedvenc kutyám lihegése is. Felkapom szürke kabátomat, és az utca felé
veszem az irányt. November 20-a van, de mintha December közepén járnánk.
20 centiméteres hó borítja védelmező anyaként a parkot. A fehér takaró alatt
eredménytelenül harcoló fű mára megadta magát, s elaludt.
Párhuzamos csíkok nyúlnak a park távolabbi végébe, s a két csík között
apró, majd nagyobb lábnyomok. Valaki örül ennek az időjárásnak...
Mezítelen ágak karcolják a szürke égbolt zománcát, a hűs szellő meg-meg mozgatja őket.
Fekete mindenféle fajtájú kutya ugatja a szánkázó gyermekhadot.
Talpam alatt szorgalmasan ropog a hófehér dunna, néhol megcsúszik egy pillanatra,
néhol elsüllyedek.
Van egy hely.. A kedvenc helyem. Afelé veszem az irányt.
Megmászva a körülbelül 8-9 méter magas dobot, egy természeti trónon foglalhatok helyet.
A települést 8 sor - most éppen hófehér - szőlő választja el tőlem.
Számos háztetőből rohan szürke létra az égbe. Kígyózik a füst, majd
belehal egy-egy felhőbe.
Gyönyörű.
Balra egy hatalmas hófehér mező lustálkodik, alszik talán.
A mező közepén egy szemfüles nyúl pózol. Produkálja magát.
Ekkor elkezd esni a hó.
Körülbelül 1 óra merengés, nézelődés után a tengermély csendet összetöri valami.
Ropog a hó a hátam mögött.
Arcomon félmosollyal, mozdulatlanul tudok róla.
- Mindig megtalálsz. - Mondom halkan.
- Mindig itt vagy. - Mondja Ő, fátyolós, enyhén didergős, boldog hanggal.
S ekkor már hárman ültünk a dombon, s ketten néztük a távolt.
Tökéletes az életem.

Streck Dániel

A szél eltörik testemen,
Bús arcomon erőlködik.
Az eső táncol csendemen,
Szavaim felett csőszködik.

Szívem kártyáival játszom
S bizony vesztésre állok.
Közben lassan pőrévé ázom,
Szememen esőből font hályog.

Ha veszítek, talán nyerek.
S ismét húszra húzok lapot.
Már jönnek is zsetonhegyek,
De Isten ismét emeli a vakot.

Nincs kerülő út, játszok.
Nincs blöff, sem csalás.
Tudnátok hogy elárul szátok,
Mint a rossz bűvészt
az igazi varázs.

A Főnök újra lapot oszt,
S csak kacag a legutóbbin.
Mielőtt minden
zsetontól megfoszt,
Nincsen mese... All in...

Streck Dániel

Akaratod felhevült pengéjét
Szívemben forgatják vadul.
Artériapattanások csengését
Hallgatom öntudatlanul.

Hogy élvezik kik nevedben
Döntést hoznak életemben.
Egy szó a végrendeletben,
Döfik a kést még élesebben.

Mint a megkopott betonban,
Voltam biztos a szavakban.
Mint ahogy a tűz belobban,
Én is elégek az anyagban.

Igaznak hitt szavad másé,
Mindegyik hamis volt tudom.
Nem a szabad választásé,
Azt csak magamnak hazudom.

Veled vagy nélküled éljek
Ebben a parázsos káoszban?
Nélküled áldozata a szélnek,
Veled fény a sikátorban.

Hát nehéz döntés ez tény.
Susogja titkait a szellem.
Hogy a világnak vad tüzén,
Nélküled meghal a jellem.

Streck Dániel

1.

Egy háztetőn ülök
És nézem ahogyan,
Lelkem mint tücsök
Muzsikál ruganyosan.

Mert ki mondja meg
Hogy jó vagyok-e?
Vagy egy rossz balek
Ki levegőt fog-e.

2.

Talpam macskakövön
Szonettet játszik.
Utamat így szövöm,
Háztól egy - házig.

Mert ki mondja meg
Hogy hiszek-e benne?
Ez nem holmi matek,
Gondolataim mennye.

3.

Ismét elment a Nap.
És te amögé bújtál.
S kezed sugárdarab,
Mivel felém nyúltál.

Mert ki mondja meg
Hogy szeretlek-e!?
Az érzés mi odaszeg
Az szívednek rejteke.

Érints meg.

Streck Dániel

Nem hittem hogy megélem,
Mikor könnyből írok.
Eddig örömről meséltem,
De most mégis sírok.

Hát furcsa így rímelni.
Belül majd meghalni,
Kívül pedig színlelni.
Nehéz ezzel csalni.

A kezem szomort írna,
Eszem pedig ellenkezik.
De ő is eddig bírta,
Ma könnyel ügyetlenkedik.

Mily könnyen dől romba
Mi felépült jó soká.
Sírva merülünk álomba,
És változunk jósokká.

Mi tegnap még virágzott,
Mára kietlen síkság.
Egykor szerelem világlott,
Ma könnyek hasítják.

Ködös jövőbe legyintek,
Ahogy kilépek múltamból.
Majd az égboltra tekintek,
És olvasok egy csillagból.

Még mindig szeretlek.
Hát ez a nem titok.
Bár én sosem feledlek,
Életem mégis meginog.

Hát kilépsz az ajtón?
Min egykor berobbantál.
Gyönyörtől könnyfakasztón
Elém toppantál.

Most kilépsz rajta,
s én sírok utánad.

Streck Dániel

Itt ülök magányban
És eszembe juttok.
Ezer név parányban,
Mind hozzám suttog.

Akik sokak voltak,
Kalapálták ércemet.
Ma ők egyre fogynak,
Kik írták az énemet.

Szüleimnek köszönet,
Hogy óvtak engem.
Anyám, a békés öled,
Gaz világgal szemben.

Apám erős kezében,
A világomnak sorsa.
Minden egyes mesében,
Őszinte erkölcsmorzsa.

Kisöreg. Hát újra te.
Hozzád szóló verseimet
Vajon hallottad-e?
Hallottad mindegyiket?
Kisöreg.

Nagyanyám a sorokban,
Amolyan igaz úti cél.
Hiszen a te korodban,
Bölcsebb vagy bárkinél.

S végül a testvéreim,
Kik ékkövek koronámon.
Életemnek ösvényein,
Mindkettő a barátom.

Streck Dániel

A mai napon (2012. 10. 26.) az Ízisz költészet átlépte a 11000 egyéni látogatót. 

A 2011 júniusában induló blog több mint 100 verset vonultatott fel, emellett láthatók voltak idézetek, cikk, novella, beszámoló. A blog körülbelül napi 750 látogatóval dolgozik, ami egy hirdetésmentes blogtól igazán jó teljesítmény. Munkásságom megtalálható az Ifjú Amatőr Költők Társaság-án is. 

Emellett terve van véve egy saját verses kötet, aminek megjelenése már csak az én szorgalmamon múlik. Remélem továbbra is számíthatok rátok, és ajánljatok minél több helyen! 

Köszönöm!

Streck Dániel; Ízisz költészet 

Olyan színes az élet,
Ahogy az utcákat járom.
Lassan tudatra ébred
És átölel a bársony.

Míg ezeréves lángokban
Még a jövő szendereg,
Úgy a friss lábnyomban,
Már a múlt hempereg.

Mennyi sors halad el,
S egyik sem tudván,
Egy kicsit mind paralel
Kik mendegélnek az utcán.

Az élet az csodálatos,
Csak az elme betakarja.
Olyan, amely zárlatos,
Meglazult minden csavarja.

Egy perce én megállok,
S szétnézek a tömegben.
Sőt, azzá eggyé válok,
Betűvé a szövegben.

S itt már nem is szép,
Mint ahogyan kívülről.
Egy görbe tükörkép,
Zárlatos szívünkről.

Tényleg. Szép a világ,
Ha kívülről nézed!
S hagyod hogy a hibák,
Hajtsák előre a gépet.

Streck Dániel

  Egy levél a földre hull.
Kopogtat az ősz az ajtóban. Bágyadtan,
álmosan ásítozik a Nap.
A világra lassan sötét fátyol zuhan.
Mezítelen faágak kísértik a tájat,
miközben az kormosan, leszegett fejjel
elmúlik.
  Éppen ezen a kedve szegett tájon haladok
keresztül. Kabátomba néha belekap a hűvös
októberi szél. Kalapom karimáján meg-megpihen
egy elfáradt, öreg, ráncos tölgyfalevél.
Utam során egy temető mellett haladok el.
A mindössze fél méter magas sövénykerítés fölött
könnyedén belátni a körülbelül 5 hektáros
területre.
A fehér márványsírokon egykor vörös, mára
elszomorodott rózsák hevernek.
Szirmaikat rég a szélnek ajándékozták.
Gyászoló özvegyek sírják a szürkületbe imáikat.
Kicsit meglep, hogy mennyire él az utca. Ahelyett,
hogy az emberek odabent egy forró tea társaságában
várnák a rossz idő végét, beleolvadnak az alkonyba
idekint. Harmincegynéhány éves anyuka tolja
babakocsiját. A kisded pár méterenként kihajítja
cumisüvegét, s anyja minduntalan felszedi azt.
Bájosan, alaposan letisztítja, majd visszaadja
gyermekének.
Az hahotázva örül neki, majd seperc alatt megunja,
s újból az utcának ajándékozza azt.
Ahogy elnézem alig fél órája lehet vége a tanításnak.
Az iskola kopott, letört téglalépcsőjén tarka viseletű
diákok, seszínű hajjal, és valami furcsa nyelven beszélnek.
Azt hiszem szleng a neve.
Kis idő múlva megérkezem a házamhoz. Nem egy palota.
Egy kicsi, de rendezett kertes ház.
Halovány sárga faláról szinte lepattan az őszi komorság.
A kéményből kiömlő, szeptemberszínű füst pedig melegséggel
tölti el minden porcikámat. - Itthon van...(!)
A haloványkék, enyhén csipkézett függöny mögött határozatlan
mozgolódás támad. ( - Megérkezett...(!) )
Szürke ballonkabátomból egy háború után előhalászom a
lakáskulcsomat, majd átfagyott kezemmel, 5 perc után
beletalálok vele a zárba. Az ápolt, cseresznyeszínű
fakapu, mintha vízen siklana nyílik ki előttem.
Benyitok...
  A benti világ teljes ellentéte a kintinek.
Vörösen élő, illatot pulzáló rózsák élnek a dívány
melletti dohányzóasztalon. A nappaliban a zöld minden
árnyalatában élő díszfa pózol. Igen, ő él. Határozottan.
Forró, olasz étel illata udvarol érzékszerveimnek.
A két méter széles boltív alatt átsuhanva érek be
a konyhába.
Most érzem: spagetti.
És akkor a díszfánál, rózsánál, melegnél, spagettinál
sokkal szebb, illatosabb, és finomabb teremtést pillantok
meg. Odalopódzom a háta mögé, majd nyirkos, hideg kabátomban
átölelem forrón izzó testét.
Ölelésemtől szinte lefoszlik alakjáról az elkopott,
Garfield mintás pamutpóló. Arcával belebújik nyakamba.
Szemét becsukva, száját mosolyra húzva megszólal:
- Szia Daniel.
- Szia Tinetta.

Folyt. köv.

Streck Dániel

Mikor selyemből van a lánc,
Amely hozzád köt engem,
És barátságos a ránc,
Azon a jól ismert testen,
Az a hűség.

Ha szabadabb vagyok veled,
Mintha nélküled lennék,
És otthon vagyok benned,
És nem pedig egy vendég,
Az a hűség.

A szobának sarkába dobod,
Lelked levedlett álcáját.
És mikor az éterbe hozod
Létem látszatának háláját,
Az a hűség.

Mikor nem gondolsz arra,
Mi talán fájna nekem,
Gondolat hull az avarra,
S ha azt zsebre teszem,
Az a hűség.

Ha ezer hang közül szól,
Hangod harmatos húrja,
Pirkadatig az alkonyattól,
S csak az én szívem fúrja,
Az a hűség.

Ha úgy döntesz elhagysz,
S én veled akarok menni,
Majd a magasba felkapsz,
És nem hagysz le - esni,
Az a hűség.

Streck Dániel

Undorító vagy világ!
Mocsokszínű köntösben.
Vagyonimádó torz imák,
A keresztes börtönben.

Na meg undorító vagy,
Lepraszínű testedben!
Hogy ember mögé bújsz,
A mocskos tettekben.

Hamis csábításaidnak,
Csak reménytelen örül.
És a hazug szavaidnak
Csak az ostoba üdvözül.

Képmutató hitegetésed,
Életeket dőlt romokba.
S te felteszed kezed,
Fejed dugod a homokba.

Persze hibátlan vagy,
Hisz Isteni identitás.
De ha valaki őt okolja,
Akkor az ember a hibás.

Így mi csöndben élünk,
Mert nincs hova innen!
Várakozva égre nézünk,
Hogy jöjjön igazi Isten!

Streck Dániel