Homályosan didergő utcalámpa,
Fénye előtt hópehely csillog.
Utcámat csak pár lábnyom járja,
Ablakokban gyertyafénye pislog.
Csendes éj, s békésen hízeleg.
Testében ismerős minden idegen.
És egy oly szép szán díszeleg
A befagyott tó vizeken.
Békés jégcsap mint fagyott idő,
Fenyegeti a békés hónak ölét.
Dermedt víz, mi tetőmből kinő,
És megcsillan testén a sötét.
Ezernyi ember lélegzet-bársonya
Szövi át a sötétséges utcákat.
Még ujjongó gyermekek lábnyoma
Rajzolja össze e havas tájat.
Büszkén ropogó hó terül széjjel
Vastag bakancsom talpa alatt.
Lassan tudomásul veszi az éjjel,
Néki csak egy ily ember maradt.
A hold előtt furcsa szán alakja.
Mögötte varázsos porsáv húzódik.
Az öröm és boldogságnak patakja,
Mely minden kéményen be-fújódik.
Csillagok zuhannak lábam elébe,
S világít minden egyes fenyő.
Belecsöppenve egy ilyen mesébe,
Melyben valóság s tudat összenő.
S ahogy pirkad az éjjeli világ,
És fehéren csillog a friss hó,
Kéményből kiszakadó, remegő imák,
Válaszul érkező, legendás "hohó".
Úgy ezernyi gyermek kacaja ébred
És én hál' mindegyiket hallom!
A gyertya éghet, a gyermek téphet.
S ahogyan az éj, már én is alszom.
Boldog karácsonyt.
Streck Dániel
Utolsó bejegyzések