A teljes közömbösség
Pupillái tágulnak.
Nem nagy ördöngösség:
Csak tágan bámulnak.

Miért nincsen kérdés,
Ha létezik rá válasz?
Miért meleg egy érzés,
Ha a halál megágyaz?

Miért mondok én igent,
Ha a nemet szeretem?
Óriás, hazug regiment
És én csatába vezetem.

Persze ott elhal mind,
És győztes lesz a vér.
Majd némasággal hint,
A vörösded csatatér.

S mint a sebzett vad
Térek majd hazámba,
Az újra visszaránthat,
Vissza a magányba...

Streck Dániel

1.

Hát én állok középen,
S falak vesznek körül.
Egy óriásfa tövében,
Mely ennek tán' örül.

Három évvel énelőttem,
Született egy barátom.
Útján mellé szegődtem,
Ő lett az első karátom.

Bátyám mint a bástya,
Védi életemnek várát.
S ha kell tőrét rántja,
Hogy védje lelkem nyáját.

Igaz barátom a bátyám,
Mint a tűz és a melege.
Amolyan élő bálvány,
Ő az életemnek serege.

2.

Alattam mint a cserje,
Növi most ki csíráját,
De fülem még ismerte,
Tiszta, őszinte sírását!

Öcsém, ó te nyári este!
Ki elolvasztja a vulkánt.
Te, a fiatalság teste,
Kis csiszolatlan gyémánt.

Én tudom mi van benned,
Csak te még nem sejted.
Te, aki a sok percet,
A ragyogásoddal fested.

Bár sokszor szúr szemem
És meg is kapod részed,
Tudd: fontos vagy nekem,
És szeretlek Téged!

3.

Így, ó igaz testvéreim
Kiket szívembe zártam,
Az életünknek ösvényein,
Sétáljunk hát hárman..

"Nevetünk, sírunk, az idő elrepül észrevétlen. Legjobb barátok vagyunk én és a testvérem"

Streck Dániel

Hályogos ablakomban
Táncot járó holdfény.
A sok repkedő porban
Színe mint holt-fém.

Alakot karcol a kőre,
Teste szinte pulzál.
S jegesen hideg tőre
A szívemben bújkál.

Ülök, elkárhozottan.
S testileg még élve,
Lélekben már holtan.
A holdfényt szemlélve.

A múlt görcsös szava
Ringat álomba engem.
Úgy csábít az Almafa,
Miről annyit csentem.

De nem szabad megint
Mert már Isten figyel.
Haragja csendre int,
S engem abban visel.

Már-már félek is tőle
De lázadnék is ellene.
És egy szelet belőle,
A hitemnek kellene.

Belemúlok a szavába,
Azt mondja: ne félj.
S így sző most magába
Ez az Ezüstös éj...

Streck Dániel

Kiszabadul a szellem,
A palack nem uralja.
Már meggyötört testem
Beleforr a tudatba.

Az anyagnak létében
Időzik a hű halálig.
Így rohan a lépésem
A józanság határig...

Már túl öreg vagyok,
Hogy fiatalon haljak.
Mint a szorgos rabok,
Úgy taposnak talpak.

És bábbá váltam én is:
Szabadság rabszolgája.
Egy képmutató fétis:
Isten nagy portája.

Azon lopok most almát,
Meg meleget a tűztől.
Majd látom az Ő arcát
Így foszt meg a bűntől.

Streck Dániel

Az vagyok én, aki mindig voltam
Előtted állok, de már félholtan.
Vörös betűkkel szívemben tollam,
De az még egyet utoljára dobban.

Üvegparipaként Isten befoghat,
S fent mellette a seb beforrhat.
Szívem nyílt sebén ömlik a vér,
Lucifer számára folyékony babér.

Felmászok fámra, nyújtózom feléd
De biblián volnék pokoli pecsét.
Zárt ajtók mögött, angyali ének:
Így dőlök holtan a süvítő szélnek.

Isten üzent, a futárt itt hagyta,
Nem tudta még, hogy kiknek adta.
Ahol honol börtön, zavartság,
Futárának neve: Szívszabadság.

Lassan belealszok ebbe a szennybe,
De Lótuszvirágom nyúlik a mennybe.
Az életed gombja, engem elkapcsol
De Isten vígan, miattam tapsol!

Streck Dániel

Szétrobbanó szirmok,
Tanulás, kíváncsiság.
Még jéghideg izmok,
Idegen, vad fényvilág.

Forróság, fülledtség.
Felgyulladó eksztázis
A vágyakat elrejtsék,
S így születő emfázis.

Öregedő rózsabimbó,
Hamisság a nászdalon
Kopaszodó agg pimpó
Lombhullató fájdalom.

Fagy, s ennyi maradt.
Hó mi mindent eltakar.
Anyó, ki sírvafakadt',
S az elrohadó nyáravar.

Streck Dániel

Nézem ahogyan nyílik,
Minden perce gyönyör.
Képe elhatol a szívig
Engem mégis gyötör.

Illata mámorában én
Megszűnök létezni.
Mint az izzó faszén,
Hamuként fogom végezni.

Szépségének örömében
Megszűnik a fájdalom.
De létének börtönében
Olyan sok az ártalom.

Fekszem, és nézem őt.
Nyílik, nő, létezik.
Hogy ékesíti a mezőt,
De érintésre éhezik.

Én nem állhatok ellen,
Kezemtől fáj a világ,
Látta, így ölt engem,
Ez a mérgező virág...

Streck Dániel

Könnyes szemek fátyla,
Egy elszundító fáklya.
Lángját a senki látja,
Könnyem a tüzét bántja.

Bíborként égő tekintet
Sebesen vért keringet.
Belőle bujaság tekinget
Issza fátyolkönnyeinket.

Bár érintenélek megint,
Mint ki magáénak tekint.
De az igaz élet szerint
A valóság csak legyint.

Mutogat nekem, mutogat.
Mint ősi szimbólumokat.
Ajtót nyit, s csukogat,
Mutogat nekem, mutogat.

Persze elhiszlek újra,
Megpendül az élet húrja.
Kezemet vágja, szúrja,
Mert nélküled lépek...
Megint az útra...

Streck Dániel

Elmúlik, mi elkezdődik.
Véget ér, ami élt.
De majd új születik,
Újra, a semmiért.

Streck Dániel

Bárcsak már ihatnék,
A Sztüx hűs vizéből.
S utána belehalnék:
Elég volt a létből.

Vérrel írt történet
Lebeg már mögöttem.
Szeretsz egy képet,
Teljes szét-törötten?

Fekete selyem rajtam
Kényelmes, de sötét.
Nem ajándékba kaptam
De élvezem az ölét.

Koromfesték arcomon,
Köteleken eresztenek.
Mert túl a harcokon,
Hisznek az eretnekek.

S egy marék homokkal
Az utamra küldenek.
Összeszorult torokkal
Könnyekben fürdenek.

Furcsa. Én halok meg,
De ez nekik fáj?
Úgy hogy átmenetileg
Elnémul a száj?

Ne sírjatok, itt jó!
Itt szomjat olthatok.
Ahol nem bánt szó,
Végre megnyugodhatok.

Streck Dániel

Hogy kéne elmondanom?
Rím nélkül is nehéz.
Örökké nem hordhatom,
Olyan mint a penész.

Titkolom, meg takarom.
Magamnak is hazudom.
Majd ajkam a nyakadon,
A szememet behunyom.

Ringass szavaddal el,
Mint gyermeket bölcső.
Kinek az anyja felel,
S attól lesz dicső.

Simítsd kezed arcomra
S igézzen tekinteted.
Emlékezzünk alkonyra,
Mely belőlünk heged.

Bolondos beszélgetések.
Romantika és érzelem.
Minden láncot letépek
És eltűnik a félelem.

Zárj magadba s váljak
Benned én pillangóvá.
Hagy alkossanak szájak
Halhatatlan szóvá.

De kellesz hozzá te,
Ki fogja kezem, fogja.
Létemnek egy őrülete,
Ki azt bearanyozza...

Hát engedd meg nekem.
S engedd meg magadnak.
Én az álcám levetem,
Bábja leszek szavadnak.

Csak legyen szavad....

Streck Dániel

Ha megnő a tudat,
S virágzik az értelem,
Az szabadságot mutat
És élhetsz nélkülem.

Ábránd.

Streck Dániel

Jobb a társaságnál,
Az őszinte magány.
A hazug igazságnál,
A valódi csalán.

Jobb ha nem csap be,
Sem ember, se érzés.
Így nem kerül zsebbe
Mindegyik sértés.

Mert jobb a burok,
Mint a nyílt lélek.
Mert jobb ha zuhog,
Mintha mindig félek.

Szerelem, boldogság,
Mind csak menekülés.
Ez itt a valóság,
Az meg ellenszegülés.

Igaz valóságban élve
Megöljük lelkünket.
De nem kell félve
Verni a mellünket.

Ha bevallod magadnak,
Nem bánt majd senki.
Így válj te szabadnak
Így váljon mindenki.

Vagy higgy a talmiban
S érjen sok fájdalom.
Hagyd csak annyiban,
De én nem vállalom.

Én igaz szemmel nézek,
Akkor is ha fáj,
S így válik színesből,
Szürkévé a táj...

Streck Dániel

Oly furcsának látsz,
Hogy nem is engem.
Most utálsz, imádsz,
S néha kettőt egyben.

Egy pajzs mögé bújtam,
Hogy ember ne bántson.
Tán' egy géppé múltam
Hogy szó ne ártson.

Falat húztam elébem,
S hát azon átmászni...
De így, ennek fejében,
Nem kell vizsgázni.

Nem bukok meg semmiből
Mert nincs is miből.
Szeretet az senkitől,
Gyűlölet tán' bárkitől.

De most már talán elég.
Már fáj ez a burok.
S lelkem lassan megég,
Rá annyi sav zuhog.

Így hát most téged,
Csakis téged kérlek.
Úgy, ahogy a végzet,
Vess ennek véget...

S én lehunyom szemem,
Várom döntésed szavát.
Fejem magasba emelem,
S látom suhanni kaszád.

Streck Dániel

Annyit hazudok ennek a világnak.
Hogy érzéketlen, kemény vagyok.
És bár így: velem vigyáznak,
De belül a lelkem mégis sajog.

És ezt most tudtam meg igazán,
Mikor Ő kiszakadt énbelőlem.
S még előfordulhat az is talán,
Hogy sosem hall már énfelőlem.

Elúszó csónakod után bámulok,
Tinetta te viszont nem figyelsz.
Vajh mi az, mivel hozzájárulok?
Örömöt, vagy fájdalmat cipelsz?

Isten veled Plafonfa. Szeretlek.
És tudom, így csak én hívlak.
Nem tudtam ellenállni szemednek,
Melyek nemrég szívemért vívtak.

Emlékszem ahogyan éjjel sóhajod
Lepattintja a fáradtság zománcát.
Ahogyan egyetlen álmos óhajod,
Életrekelti szívem vad románcát.

De nem lesz több ilyen éjjelem.
Nem lesz sóhajod, és illatod.
Te nem fogsz már többé énvelem,
Kívánni több száz hullócsillagot.

Nem lesz több féltő csók énreám,
Mielőtt a hosszú utamra engedsz.
S nem tudom, hogy te most netán
Örülsz ennek, vagy szenvedsz?

Már most hiányzol, a mindened.
Egy apró mozdulatod és szavad.
Tüzesen metsző, vad tekinteted,
S az ajkamtől lúdbőrös nyakad...

Fáj most írnom e rossz verset.
Fáj írnom arról, amiről szól.
Fáj leírnom ezt a bántó percet,
Fáj írnom erről az alkonyatról.

Írnék megint rólad, és rólunk.
Írnék újból az Érzékiségről.
Hogy hogyan mesél egy csókunk,
Egy ismeretlen, vad vidékről.

Írnék én még újabb Plafonfákról,
Szerelemről, na meg mosolyról.
Hogy hogyan olvasok a szádról,
Vagy egyetlen egy mosolyból.

S remélem, hogy újra írhatok.
Tinettának, és a lelkednek.
S hogy addig keveset sírhatok,
Mert hamar ölelhetlek.

Szeretlek.

Streck Dániel

Nézem ahogy leng a nád,
Kétszeresére nő a vizen.
Csitítja a szellő zaját
Képe a víztükrön pihen.

Ó mennyire szabad emitt
A szárnyakelt szabadság.
Itt, ahol teljesen kvitt
Komolyság, s hóbortosság.

Megrezzen a tónak bőre,
Fodrokat szül egy tett.
Kis vizipók szökken előre
Apró hullámokat keltett.

Büszke sasmadár szállja,
Mindkét eget most előttem.
Tekintetem büszkén állja
Tudom, ő van előnyben.

És ilyenkor jön világra,
Egy pár gyarló gondolat.
S a tudat töri szilánkra,
Minden egyes csontomat.

Miért vagyok én bezárva?
Lelkem mély börtönében.
Mint egy naiv kicsi árva,
Egy Istennek ösztönében.

Bár lehetnék oly szabad
Mint a kettő sasmadár.
Kinek tükre szeli a tavat
De lelke mégis visszajár.

Vissza vissza, az égbe.
Ahová én nem mehetek.
Fel, fel, oda a légbe!
Szárnyaim túl nehezek...

Így hát most maradok,
Kanapémnak bőr ölében.
Maradok, mint a rabok,
Lelkem legmélyebb
börtönében...

Streck Dániel

Homályosan didergő utcalámpa,
Fénye előtt hópehely csillog.
Utcámat csak pár lábnyom járja,
Ablakokban gyertyafénye pislog.

Csendes éj, s békésen hízeleg.
Testében ismerős minden idegen.
És egy oly szép szán díszeleg
A befagyott tó vizeken.

Békés jégcsap mint fagyott idő,
Fenyegeti a békés hónak ölét.
Dermedt víz, mi tetőmből kinő,
És megcsillan testén a sötét.

Ezernyi ember lélegzet-bársonya
Szövi át a sötétséges utcákat.
Még ujjongó gyermekek lábnyoma
Rajzolja össze e havas tájat.

Büszkén ropogó hó terül széjjel
Vastag bakancsom talpa alatt.
Lassan tudomásul veszi az éjjel,
Néki csak egy ily ember maradt.

A hold előtt furcsa szán alakja.
Mögötte varázsos porsáv húzódik.
Az öröm és boldogságnak patakja,
Mely minden kéményen be-fújódik.

Csillagok zuhannak lábam elébe,
S világít minden egyes fenyő.
Belecsöppenve egy ilyen mesébe,
Melyben valóság s tudat összenő.

S ahogy pirkad az éjjeli világ,
És fehéren csillog a friss hó,
Kéményből kiszakadó, remegő imák,
Válaszul érkező, legendás "hohó".

Úgy ezernyi gyermek kacaja ébred
És én hál' mindegyiket hallom!
A gyertya éghet, a gyermek téphet.
S ahogyan az éj, már én is alszom.

Boldog karácsonyt.

Streck Dániel