De furcsán nézel rám
Vissza a színes közönyből
Ideje táplálkoznod
Hiú, hazug örömből.
Ugyanaz vagy,
De máshogy festesz,
Bárhogy is,
Engem valósnak sejtesz,
Vagy sejtetsz...
Már nem is tudom.
Bámulom.
Megigézel engem,
S én magamat.
Hazudok, megtévesztem
agyamat.
Egóm mint mamutok
Tapossák a valót.
Nem fogadom a szót,
Inkább teremtem.
Arcomat Istenként
Szerettem, benne
Órákig merengtem.
Bár igaz érzem,
Hogy lassan felfal
Engedem hadd égjen
Talán a kép is elhal.
De furcsán nézel rám
Vissza a színes közönyből...
Vajon ugyanúgy festek,
Mindegyik tükörből?

/Streck Dániel/

Elrepülök magányosan,
Mint a felhő oly magasan.
Ahol csillag is csak félve néz
A Napsugár folyva törik mint a méz.
Ahonnan minden hangot halkan hallok
Istent is csak félve vallok,
Ahol minden ember olyan tiszta,
Mint a csecsemőben égő szikra.
Ahonnan minden tettet félve látok,
Innen tekintek le rátok.
Mindegyiket felismerem,
De bevallani félve merem.
Bennetek majd kételyt hagyok,
Hogy én sem több, mint ember vagyok...

/Streck Dániel/

Ha megszólítasz
Ígérem hallgatni foglak.
Csak mondd ki, mi benned van
Akkor is, ha nem igaz.
Oly sok szavad talál otthonra
Kongó lelkem falain belül.
Leül, s vár az ostromra.
Milyen nyelven beszélsz?
Azon, amelyen tegnap?
Vagy a világ összes nyelvén,
s húrján pengetsz engem.
Remélvén, hogy előtted
sosem szerettem.
Úgy igazán.
Miért félsz a jobbtól?
A nálad jobbtól?
A múltam egy kiégett költő tolla,
S te jöttél helyette.
A könyvén por remeg,
Már te uralkodsz felette.
Alkony köszöntött ránk,
Abból hajnal hasad ismét,
Így veti le s fel,
Kopottas hálóingét.
Hallom, hogy megszólítasz,
S én hallom minden szavad.
Talán még azokat is,
Melyeket nem szabad.

Őszes hajú óriásként emelkedik,
S védi kőtestével saját szívét,
Szürke, hamuízű szeretteik
Most téglaként élnek ismét.
Bástyái várnak áldozatot,
Rideg bőréből kandikálva,
Magasba nyújtva testét
Majd hullik le a pusztulásba.
Mögötte zord, óriási öreg-bérc,
Gyomrában forrón visítva él az érc.
Koboldok kalapálják keményre,
Majd halott angyalok emelik,
Képmutató istenek kezébe.
Olcsó gúny-patak csordogál
A várárok körébe,
Benne húsevő vén halak,
Marnak egymás börébe.
És a várnak poros sötétében,
Kihűlt ércrácsok árnyékában,
Vízért kiáltó holtjelöltek
Fürödnek a Hold hideg játékában.
Néma király lépteitől zsong a kő
S azt gondolja, mindenek ura ő.
Pedig tudom, nincsen neki mása:
Üres folyosók, és a vasérc kongása.

Streck Dániel

Ahogy tekinteted megtalál
Elmém tisztítótüze éget.
A lángja lassan felzabál,
Felizzítja háborgó véred.

Mint egy féreg, felfalna,
Mert azt mondja hibáztam.
Hogy szíved édeni alma,
Melyre felejtve vigyáztam.

Elmúlásom torzon tükrében,
Ráncaimban bujkáló emlék.
Hű símogatás egy tüskében
Amely téged szúrt nemrég.

S ha azt mondom megbántam
Akkor meg csalónak nevezel,
Ki olyanért amit nem tett
Egy életöltőn át vezekel.

Bánom. De még mindig égek,
S hiába hív tova az élet,
Szíved lángjában maradok,
Hogy ott tova-tova éljek.

Streck Dániel

Ó drága, madárcsicsergő kedves.
Titokzatossága fájóan keserves.
Mit érez irántam forrón izzó szíve,
Lüktet, mint csillagok hűvös íve
Zűrös sötétségben táncoló, istenek híve.
Ahogyan ajka mosolyra húz
Szívem úgy fordul komolyra.
Ahogy a lélegzetnél a blúz,
Úgy szívverésem is föl-föl mozdul.
Kérlelhetnél Istenem, legyek bátrabb,
Hisz átestem már mindenen.
De ez a nő, több annál,
Erősebb a vasnál, fényesebb a napnál.
S bár lelke kényesebb, úgy minden
szava a pengénél élesebb.
Hogyan felelnék hát meg neki én,
Egyszerű magamban?
Nincs több szavamban, mint ócska rím,
Agyamban megannyi torz kín, mint katonának
az eltaposott bakancsban.
Hát akkor hogyan? Hogyan lehetnék
szemében színarany? Itt állok,
figyelmére szomjasan, s arra gondolok,
létezem-e én magam? Szeme tükrözi-e
arcomat, mikor karátosan süti az alkonyat.
Füle hallja-e a hangomat, vagy elfoszlik,
mint őszülő hajfonat?
Drága hölgyem, tudod-e, hogy létezem?
Csöndben magamra húzom a földem,
S odalenn átalszom életem.
S többé nem kérdezem.

Streck Dániel

Először figyelmem vakult
fénye volt a ragyogásodnak.
Mély kútba száműzve élte,
Mindennapját a valóságoknak.
Majd később neked adtam
minden remény, és vágy
emlékképét. Múltadba
belehaltam, de reménykedtem
pár újabb percért. Fejszegetten
lépkedtem halálos kitérőkön.
Létemben nem hittem,
Így azt vásárra vittem.
Láncaimat saját érveim
verték véres testemre,
Lelkemre pedig az élet,
rányomta mocskos bélyegét,
cserébe láthattam annak
élces lényegét. Én, kinek
a racionalitás szele lakja
lyukas vitorláját,
daliás diadalt álltam a
gyermeki romantikán. Romlott
tintám hazug verset ír,
melynek minden sora, a hit
üdvéért sír. Te édes, mézes
pirula, csak tudnám hogyan...
Hogyan ültettél fényt szívembe,
s annak sötét rejtekibe?
Te átkozott csodaszer, türkiz
színű fénykehely. Végtelen
tavát hajózom a létednek,
melyen értem themüszkirai szüzek
vétkeznek. Te tollasszárnyú
napember, messzi galaxis lakója,
istenek földi, megtestesült valója.
Öledbe bújok, mint megbánt jelen,
Hajadba túrok, most itt vagy velem.

Streck Dániel

Márványosan csillog a Hold.
Tán' mint én, olyan álmos.
Nekem bőséges éjjeli zsold,
Apámnak csak... Tudományos.

Alatta ezüstszínű patakok
Egymásba rohannak részegen.
Én belőlük verset faragok,
Apám csak nevet a tényeken.

Abban aranyhal magára várat,
És én kifogom, és szapora!
Majd kívánhatok tőle hármat,
De apámnak, csak a vacsora.

És ha azt mi megesszük mind
Boldogan állok fel felőle,
Engem élettel, erővel hint,
Apám csak jóllakott belőle...

Ha utána én nyugodni térek,
Agyam a költészetet teremti.
Nekem ott repülhet a lélek,
De apámnak csak...
A reggelt jelenti...

Streck Dániel

Ringatózik a csónakom
A hatalmas víztömegen.
Halott minden óhajom,
Só pereg le a szöveten.

Sirályok szállnak fent
De nem érdekel a föld.
Jobb eme halálos csend
Ami az elmémben üvölt.

Emitt akad idő magamra,
Pedig tudom: meghalok.
Itt nem vágyom aranyra,
Itt hol létem felragyog.

Hogy itt oltsd szomjad,
Muszáj innod a kéket,
De úgy koporsód fontad,
Mert itt halálos az élet.

De legalább burjánzik,
S felnő ősi filozófiám.
Majd végül úgy látszik,
Megöl a hatalmas óCIÁN.

Streck Dániel

Az arcodon csillanó
Romantikus reggelek.
A testedről illanó
Fénnyel felkelek.

Te még úgy alszol,
Mint ahogyan mások.
Mámoros fény rajzol
A pillanattá válok.

Mozdulva táncolsz,
Az ébredés határán.
És nevetve lángolsz
A valóság halálán.

Mert még azt teszel
Amit csak akarsz.
Ha kell, mint lepel
Lényeddel betakarsz.

S én még visszabújok
Az ölednek selyemébe,
Széplassan belehúnyok
Az álmok szellemébe.

Újra veled.

Streck Dániel

Furcsa, mennyire nem értitek
Amit mondani akarok nektek.
- Csak testek, üresen kongó lelkek,
s lassan ezekké lesztek.
Hogy én lennék más? Ez is biztos.
Egy emlékmás, kopott húszforintos.
Nem élhetek képekből, mik szemem mögött
állnak. Törött rabja vagyok,
a fényes üvegszilánknak. Csömörlött
múltamból élve, hamisakat mondok:
Anyuka könyörgött, szám nemet mondott.
Holott helyeselt az, helyeselt némán,
Sosem feleselt, ha anyám nézett énrám.
Más vagyok. Hát ez biztos:
Szívemben ragyog, az ami piszkos.
De talán szabad vagyok. A szabadság
szolgája. Zavartság, amiért apám,
a távolságunkat szolgálja. Na meg
zavart vagyok, hisz hol él a Kisöreg?!
Ennek tudata, mint szögek, úgy lyuggatják
bőrömet. Csalják, s szívemet lassan
belakják, minden színemet az ördögnek
eladják. Szavaim most öltöznek, díszes
gyászruhába, elbújnak egy vers,
rímes zig-zugába. Fájok, amiért más vagyok.
Átok, de ne féljetek, nem rátok. Engem büntet
napról napra hevesen, vérben fürdet,
de már néha nevetem.
Furcsa, mennyire nem értitek
Amit mondani akarok nektek.
Elmegyek jó messzire, hol már emlékké lesztek.
Hol a jelmezek, na meg a jellemek,
az örök múltba, mélyen belevesznek.

Streck Dániel

Az úton sétálunk,
És eső csepereg.
Picit szétázunk,
Arcodon lepereg.

Az ajkadon táncol
Egy-egy esőcsepp.
A víz már lángol,
És egyre erősebb.

Szürke nyári est.
Meleg, és álmos.
Csak vízzel fest,
De arcodra rámos:

Mosolyból egyet,
S hogy enyém-e?
Nem mondja szemed,
Mi titkok regénye.

Jobb rejtélynek,
A bűvös mosolyod.
Ősi szentélynek,
Mi fémes ostorod.

Téged néz szemem,
Te szilaj talány.
Itt sétálsz velem,
A hűs esők nyarán.

Streck Dániel

Bizonytalan talajon járok,
Az elmém óvatosságra int.
Tapasztalatom mint várfok,
Véd, s adag félelemmel hint.

Annyiszor parázslott már,
Hősiesen szerelmes szíved.
Volt az élelem, meg lomtár,
De volt már a legjobb rímed.

De hát mit tudnék tenni?
Ha úgy érzem, szeretem Őt?
Tudom, hogy a kockázat mennyi,
De nem szerettem még így Nőt.

Szépnek látom, ha nem látom.
Nevet akkor is, ha épp sír.
És reá én akkor is vágyom,
Ha a fájdalomra nem lesz gyógyír.

Lehet, hogy ismét meghalok,
Mint már annyiszor tettem.
Tűzben égve majd megfagyok,
Holt leszek a büszke testben.

De ha egy pillanatig élek,
Létének ragyogó dobbanásában,
Akkor megéri látni a véget,
Közös múltunk fájó varázsában.

Streck Dániel

A gonosz, a lelkemmel tervelő,
Ma nem engedi, hogy lássalak.
Hunyt szemem mögött hívlak elő
Ahol már annyiszor láttalak.

Négyrét hajtom a türelmemet,
S szenvedek, mint a kisgyerek.
Tudom, rajongásomat megveted,
De más menedéket nem ismerek.

Vonás az arcon, egy mozdulat.
Szilánkos férfielv a kezemben.
Tékozló életemben új fordulat,
Ezer tett születik a lebenyben.

Állsz, mint egy szűz délibáb,
S én félek rohanni öledbe.
Hisz testem nem más mint záp,
S te belehalsz az önző szövetbe.

De beleírlak én ebbe a kötetbe
Mint smaragdfényű éji múzsát.
Legalább itt szaladjak öledbe,
S itt kapjam a világ gúnyát.

Streck Dániel

Létem mint árva szikra
Úgy izzik a valóságban.
Város s annak romjaikra
Emlékeztet valójában.

Abban egykoron szaladt
Ezer meg ezer gyermek.
S hogy mára mi maradt?
Csendtől üvöltő percek.

Utcáin szerető anyák
Várták haza férjeiket.
Már csak véres csaták
Űzik saját férgeiket.

Anno szabad testvérpár
Kik egymást kérdezik.
Mára lakat, s fémzár,
Na meg árulás létezik.

Régen úgy hívtam: haza.
Szeretettel árasztva.
Mára már csak egy kasza,
A fal mellé támasztva.

Streck Dániel

Angyali szerető,
Érints meg engem!
Csókod a hegedő
Sebekkel szemben.

Könnyes esődben
Párolog a bűn.
Még úgy erőtlen
Dallam a hegedűn.

De majd szól ő,
Szépen, s igazan.
S egy fürt szőlő
Borrá vál pimaszan.

Sokszínű valóság
Karcolatán táncol,
És a hallgatóság,
Többé nem gáncsol.

Angyali szerető,
Érints meg engem!
Légy te a temető
S Menny is egyben!

Streck Dániel

Emlékszem, talán 4 éve,
Láthattalak naponta.
Napjaimat arannyá téve
Léted lelkemet fonta.

Aztán elvesztél belőlem
Mosolyod nem ragyogott,
S nem hallottál felőlem,
Szívem újra vacogott.

Sok sok szivárványon túl
Megláttalak most újra.
Bennem ezer dallam dúl,
Csendül szívemnek húrja.

S most megint részem vagy
Mint egykor lehettél.
Lelkembe, mi régóta fagy,
Parazsat leheltél.

Köszönöm, hogy létezel.
Lényed gyönyörében élek
S ha énvelem vétkezel,
Testet adsz az éjnek...

Köszönöm...

Streck Dániel

A teljes közömbösség
Pupillái tágulnak.
Nem nagy ördöngösség:
Csak tágan bámulnak.

Miért nincsen kérdés,
Ha létezik rá válasz?
Miért meleg egy érzés,
Ha a halál megágyaz?

Miért mondok én igent,
Ha a nemet szeretem?
Óriás, hazug regiment
És én csatába vezetem.

Persze ott elhal mind,
És győztes lesz a vér.
Majd némasággal hint,
A vörösded csatatér.

S mint a sebzett vad
Térek majd hazámba,
Az újra visszaránthat,
Vissza a magányba...

Streck Dániel

Hályogos ablakomban
Táncot járó holdfény.
A sok repkedő porban
Színe mint holt-fém.

Alakot karcol a kőre,
Teste szinte pulzál.
S jegesen hideg tőre
A szívemben bújkál.

Ülök, elkárhozottan.
S testileg még élve,
Lélekben már holtan.
A holdfényt szemlélve.

A múlt görcsös szava
Ringat álomba engem.
Úgy csábít az Almafa,
Miről annyit csentem.

De nem szabad megint
Mert már Isten figyel.
Haragja csendre int,
S engem abban visel.

Már-már félek is tőle
De lázadnék is ellene.
És egy szelet belőle,
A hitemnek kellene.

Belemúlok a szavába,
Azt mondja: ne félj.
S így sző most magába
Ez az Ezüstös éj...

Streck Dániel

Szétrobbanó szirmok,
Tanulás, kíváncsiság.
Még jéghideg izmok,
Idegen, vad fényvilág.

Forróság, fülledtség.
Felgyulladó eksztázis
A vágyakat elrejtsék,
S így születő emfázis.

Öregedő rózsabimbó,
Hamisság a nászdalon
Kopaszodó agg pimpó
Lombhullató fájdalom.

Fagy, s ennyi maradt.
Hó mi mindent eltakar.
Anyó, ki sírvafakadt',
S az elrohadó nyáravar.

Streck Dániel