Ezüstös éj

Hályogos ablakomban
Táncot járó holdfény.
A sok repkedő porban
Színe mint holt-fém.

Alakot karcol a kőre,
Teste szinte pulzál.
S jegesen hideg tőre
A szívemben bújkál.

Ülök, elkárhozottan.
S testileg még élve,
Lélekben már holtan.
A holdfényt szemlélve.

A múlt görcsös szava
Ringat álomba engem.
Úgy csábít az Almafa,
Miről annyit csentem.

De nem szabad megint
Mert már Isten figyel.
Haragja csendre int,
S engem abban visel.

Már-már félek is tőle
De lázadnék is ellene.
És egy szelet belőle,
A hitemnek kellene.

Belemúlok a szavába,
Azt mondja: ne félj.
S így sző most magába
Ez az Ezüstös éj...

Streck Dániel