Ahogy tekinteted megtalál
Elmém tisztítótüze éget.
A lángja lassan felzabál,
Felizzítja háborgó véred.

Mint egy féreg, felfalna,
Mert azt mondja hibáztam.
Hogy szíved édeni alma,
Melyre felejtve vigyáztam.

Elmúlásom torzon tükrében,
Ráncaimban bujkáló emlék.
Hű símogatás egy tüskében
Amely téged szúrt nemrég.

S ha azt mondom megbántam
Akkor meg csalónak nevezel,
Ki olyanért amit nem tett
Egy életöltőn át vezekel.

Bánom. De még mindig égek,
S hiába hív tova az élet,
Szíved lángjában maradok,
Hogy ott tova-tova éljek.

Streck Dániel

Márványosan csillog a Hold.
Tán' mint én, olyan álmos.
Nekem bőséges éjjeli zsold,
Apámnak csak... Tudományos.

Alatta ezüstszínű patakok
Egymásba rohannak részegen.
Én belőlük verset faragok,
Apám csak nevet a tényeken.

Abban aranyhal magára várat,
És én kifogom, és szapora!
Majd kívánhatok tőle hármat,
De apámnak, csak a vacsora.

És ha azt mi megesszük mind
Boldogan állok fel felőle,
Engem élettel, erővel hint,
Apám csak jóllakott belőle...

Ha utána én nyugodni térek,
Agyam a költészetet teremti.
Nekem ott repülhet a lélek,
De apámnak csak...
A reggelt jelenti...

Streck Dániel

Mikor a fájó anyaföldemen
Már véresen terem a búza,
Rájövök, hogy a förtelem,
Saját döntéseink túsza.

Anyaföldem nem bántotta
Sem magát, sem szeretőit.
És nem átkával áldotta
Fájdalommal telt temetőit.

Bár tudom, már késő rég,
Hisz már alkony a reggel,
De nekem kell a dicsőség:
Szívem egy paripát nyergel.

Vörösben égő szent táltos,
Fehér lelkemnek hű rokona.
Zöld mezőkön újra táncos,
Fejemen billegő őskorona.

Szeretlek Magyarország.

Streck Dániel

Ringatózik a csónakom
A hatalmas víztömegen.
Halott minden óhajom,
Só pereg le a szöveten.

Sirályok szállnak fent
De nem érdekel a föld.
Jobb eme halálos csend
Ami az elmémben üvölt.

Emitt akad idő magamra,
Pedig tudom: meghalok.
Itt nem vágyom aranyra,
Itt hol létem felragyog.

Hogy itt oltsd szomjad,
Muszáj innod a kéket,
De úgy koporsód fontad,
Mert itt halálos az élet.

De legalább burjánzik,
S felnő ősi filozófiám.
Majd végül úgy látszik,
Megöl a hatalmas óCIÁN.

Streck Dániel

Az arcodon csillanó
Romantikus reggelek.
A testedről illanó
Fénnyel felkelek.

Te még úgy alszol,
Mint ahogyan mások.
Mámoros fény rajzol
A pillanattá válok.

Mozdulva táncolsz,
Az ébredés határán.
És nevetve lángolsz
A valóság halálán.

Mert még azt teszel
Amit csak akarsz.
Ha kell, mint lepel
Lényeddel betakarsz.

S én még visszabújok
Az ölednek selyemébe,
Széplassan belehúnyok
Az álmok szellemébe.

Újra veled.

Streck Dániel

Furcsa, mennyire nem értitek
Amit mondani akarok nektek.
- Csak testek, üresen kongó lelkek,
s lassan ezekké lesztek.
Hogy én lennék más? Ez is biztos.
Egy emlékmás, kopott húszforintos.
Nem élhetek képekből, mik szemem mögött
állnak. Törött rabja vagyok,
a fényes üvegszilánknak. Csömörlött
múltamból élve, hamisakat mondok:
Anyuka könyörgött, szám nemet mondott.
Holott helyeselt az, helyeselt némán,
Sosem feleselt, ha anyám nézett énrám.
Más vagyok. Hát ez biztos:
Szívemben ragyog, az ami piszkos.
De talán szabad vagyok. A szabadság
szolgája. Zavartság, amiért apám,
a távolságunkat szolgálja. Na meg
zavart vagyok, hisz hol él a Kisöreg?!
Ennek tudata, mint szögek, úgy lyuggatják
bőrömet. Csalják, s szívemet lassan
belakják, minden színemet az ördögnek
eladják. Szavaim most öltöznek, díszes
gyászruhába, elbújnak egy vers,
rímes zig-zugába. Fájok, amiért más vagyok.
Átok, de ne féljetek, nem rátok. Engem büntet
napról napra hevesen, vérben fürdet,
de már néha nevetem.
Furcsa, mennyire nem értitek
Amit mondani akarok nektek.
Elmegyek jó messzire, hol már emlékké lesztek.
Hol a jelmezek, na meg a jellemek,
az örök múltba, mélyen belevesznek.

Streck Dániel

Az úton sétálunk,
És eső csepereg.
Picit szétázunk,
Arcodon lepereg.

Az ajkadon táncol
Egy-egy esőcsepp.
A víz már lángol,
És egyre erősebb.

Szürke nyári est.
Meleg, és álmos.
Csak vízzel fest,
De arcodra rámos:

Mosolyból egyet,
S hogy enyém-e?
Nem mondja szemed,
Mi titkok regénye.

Jobb rejtélynek,
A bűvös mosolyod.
Ősi szentélynek,
Mi fémes ostorod.

Téged néz szemem,
Te szilaj talány.
Itt sétálsz velem,
A hűs esők nyarán.

Streck Dániel

Bizonytalan talajon járok,
Az elmém óvatosságra int.
Tapasztalatom mint várfok,
Véd, s adag félelemmel hint.

Annyiszor parázslott már,
Hősiesen szerelmes szíved.
Volt az élelem, meg lomtár,
De volt már a legjobb rímed.

De hát mit tudnék tenni?
Ha úgy érzem, szeretem Őt?
Tudom, hogy a kockázat mennyi,
De nem szerettem még így Nőt.

Szépnek látom, ha nem látom.
Nevet akkor is, ha épp sír.
És reá én akkor is vágyom,
Ha a fájdalomra nem lesz gyógyír.

Lehet, hogy ismét meghalok,
Mint már annyiszor tettem.
Tűzben égve majd megfagyok,
Holt leszek a büszke testben.

De ha egy pillanatig élek,
Létének ragyogó dobbanásában,
Akkor megéri látni a véget,
Közös múltunk fájó varázsában.

Streck Dániel

A gonosz, a lelkemmel tervelő,
Ma nem engedi, hogy lássalak.
Hunyt szemem mögött hívlak elő
Ahol már annyiszor láttalak.

Négyrét hajtom a türelmemet,
S szenvedek, mint a kisgyerek.
Tudom, rajongásomat megveted,
De más menedéket nem ismerek.

Vonás az arcon, egy mozdulat.
Szilánkos férfielv a kezemben.
Tékozló életemben új fordulat,
Ezer tett születik a lebenyben.

Állsz, mint egy szűz délibáb,
S én félek rohanni öledbe.
Hisz testem nem más mint záp,
S te belehalsz az önző szövetbe.

De beleírlak én ebbe a kötetbe
Mint smaragdfényű éji múzsát.
Legalább itt szaladjak öledbe,
S itt kapjam a világ gúnyát.

Streck Dániel

Létem mint árva szikra
Úgy izzik a valóságban.
Város s annak romjaikra
Emlékeztet valójában.

Abban egykoron szaladt
Ezer meg ezer gyermek.
S hogy mára mi maradt?
Csendtől üvöltő percek.

Utcáin szerető anyák
Várták haza férjeiket.
Már csak véres csaták
Űzik saját férgeiket.

Anno szabad testvérpár
Kik egymást kérdezik.
Mára lakat, s fémzár,
Na meg árulás létezik.

Régen úgy hívtam: haza.
Szeretettel árasztva.
Mára már csak egy kasza,
A fal mellé támasztva.

Streck Dániel

Zománcos szívemet támadod,
Akaratod éles pengéjével.
Játszva szakítasz vájatot
Annak dallamos csengésével.
Cifra színű szerelmedben
Zafír színű gyémánt lettem.

Drágakő vagy már nekem,
Ódák születnek kedvedért.
Rólad ír most két kezem,
Aranyat színezek tettedért.

Abból majd új születik,
De annak vége nem lesz.
Régmúlt idő ül, telik:
Istenem, annyira kellesz.
Elhiszem, szívem a részed,
Nőies mámor a jelmez,
Na megsúgom: szeretlek téged!

Streck Dániel

Angyali szerető,
Érints meg engem!
Csókod a hegedő
Sebekkel szemben.

Könnyes esődben
Párolog a bűn.
Még úgy erőtlen
Dallam a hegedűn.

De majd szól ő,
Szépen, s igazan.
S egy fürt szőlő
Borrá vál pimaszan.

Sokszínű valóság
Karcolatán táncol,
És a hallgatóság,
Többé nem gáncsol.

Angyali szerető,
Érints meg engem!
Légy te a temető
S Menny is egyben!

Streck Dániel

Kiszabadul a szellem,
A palack nem uralja.
Már meggyötört testem
Beleforr a tudatba.

Az anyagnak létében
Időzik a hű halálig.
Így rohan a lépésem
A józanság határig...

Már túl öreg vagyok,
Hogy fiatalon haljak.
Mint a szorgos rabok,
Úgy taposnak talpak.

És bábbá váltam én is:
Szabadság rabszolgája.
Egy képmutató fétis:
Isten nagy portája.

Azon lopok most almát,
Meg meleget a tűztől.
Majd látom az Ő arcát
Így foszt meg a bűntől.

Streck Dániel

Az vagyok én, aki mindig voltam
Előtted állok, de már félholtan.
Vörös betűkkel szívemben tollam,
De az még egyet utoljára dobban.

Üvegparipaként Isten befoghat,
S fent mellette a seb beforrhat.
Szívem nyílt sebén ömlik a vér,
Lucifer számára folyékony babér.

Felmászok fámra, nyújtózom feléd
De biblián volnék pokoli pecsét.
Zárt ajtók mögött, angyali ének:
Így dőlök holtan a süvítő szélnek.

Isten üzent, a futárt itt hagyta,
Nem tudta még, hogy kiknek adta.
Ahol honol börtön, zavartság,
Futárának neve: Szívszabadság.

Lassan belealszok ebbe a szennybe,
De Lótuszvirágom nyúlik a mennybe.
Az életed gombja, engem elkapcsol
De Isten vígan, miattam tapsol!

Streck Dániel

Nézem ahogyan nyílik,
Minden perce gyönyör.
Képe elhatol a szívig
Engem mégis gyötör.

Illata mámorában én
Megszűnök létezni.
Mint az izzó faszén,
Hamuként fogom végezni.

Szépségének örömében
Megszűnik a fájdalom.
De létének börtönében
Olyan sok az ártalom.

Fekszem, és nézem őt.
Nyílik, nő, létezik.
Hogy ékesíti a mezőt,
De érintésre éhezik.

Én nem állhatok ellen,
Kezemtől fáj a világ,
Látta, így ölt engem,
Ez a mérgező virág...

Streck Dániel

Bárcsak már ihatnék,
A Sztüx hűs vizéből.
S utána belehalnék:
Elég volt a létből.

Vérrel írt történet
Lebeg már mögöttem.
Szeretsz egy képet,
Teljes szét-törötten?

Fekete selyem rajtam
Kényelmes, de sötét.
Nem ajándékba kaptam
De élvezem az ölét.

Koromfesték arcomon,
Köteleken eresztenek.
Mert túl a harcokon,
Hisznek az eretnekek.

S egy marék homokkal
Az utamra küldenek.
Összeszorult torokkal
Könnyekben fürdenek.

Furcsa. Én halok meg,
De ez nekik fáj?
Úgy hogy átmenetileg
Elnémul a száj?

Ne sírjatok, itt jó!
Itt szomjat olthatok.
Ahol nem bánt szó,
Végre megnyugodhatok.

Streck Dániel

Hogy kéne elmondanom?
Rím nélkül is nehéz.
Örökké nem hordhatom,
Olyan mint a penész.

Titkolom, meg takarom.
Magamnak is hazudom.
Majd ajkam a nyakadon,
A szememet behunyom.

Ringass szavaddal el,
Mint gyermeket bölcső.
Kinek az anyja felel,
S attól lesz dicső.

Simítsd kezed arcomra
S igézzen tekinteted.
Emlékezzünk alkonyra,
Mely belőlünk heged.

Bolondos beszélgetések.
Romantika és érzelem.
Minden láncot letépek
És eltűnik a félelem.

Zárj magadba s váljak
Benned én pillangóvá.
Hagy alkossanak szájak
Halhatatlan szóvá.

De kellesz hozzá te,
Ki fogja kezem, fogja.
Létemnek egy őrülete,
Ki azt bearanyozza...

Hát engedd meg nekem.
S engedd meg magadnak.
Én az álcám levetem,
Bábja leszek szavadnak.

Csak legyen szavad....

Streck Dániel

Ha megnő a tudat,
S virágzik az értelem,
Az szabadságot mutat
És élhetsz nélkülem.

Ábránd.

Streck Dániel

Oly furcsának látsz,
Hogy nem is engem.
Most utálsz, imádsz,
S néha kettőt egyben.

Egy pajzs mögé bújtam,
Hogy ember ne bántson.
Tán' egy géppé múltam
Hogy szó ne ártson.

Falat húztam elébem,
S hát azon átmászni...
De így, ennek fejében,
Nem kell vizsgázni.

Nem bukok meg semmiből
Mert nincs is miből.
Szeretet az senkitől,
Gyűlölet tán' bárkitől.

De most már talán elég.
Már fáj ez a burok.
S lelkem lassan megég,
Rá annyi sav zuhog.

Így hát most téged,
Csakis téged kérlek.
Úgy, ahogy a végzet,
Vess ennek véget...

S én lehunyom szemem,
Várom döntésed szavát.
Fejem magasba emelem,
S látom suhanni kaszád.

Streck Dániel