Ha megszólítasz
Ígérem hallgatni foglak.
Csak mondd ki, mi benned van
Akkor is, ha nem igaz.
Oly sok szavad talál otthonra
Kongó lelkem falain belül.
Leül, s vár az ostromra.
Milyen nyelven beszélsz?
Azon, amelyen tegnap?
Vagy a világ összes nyelvén,
s húrján pengetsz engem.
Remélvén, hogy előtted
sosem szerettem.
Úgy igazán.
Miért félsz a jobbtól?
A nálad jobbtól?
A múltam egy kiégett költő tolla,
S te jöttél helyette.
A könyvén por remeg,
Már te uralkodsz felette.
Alkony köszöntött ránk,
Abból hajnal hasad ismét,
Így veti le s fel,
Kopottas hálóingét.
Hallom, hogy megszólítasz,
S én hallom minden szavad.
Talán még azokat is,
Melyeket nem szabad.

Ahogy tekinteted megtalál
Elmém tisztítótüze éget.
A lángja lassan felzabál,
Felizzítja háborgó véred.

Mint egy féreg, felfalna,
Mert azt mondja hibáztam.
Hogy szíved édeni alma,
Melyre felejtve vigyáztam.

Elmúlásom torzon tükrében,
Ráncaimban bujkáló emlék.
Hű símogatás egy tüskében
Amely téged szúrt nemrég.

S ha azt mondom megbántam
Akkor meg csalónak nevezel,
Ki olyanért amit nem tett
Egy életöltőn át vezekel.

Bánom. De még mindig égek,
S hiába hív tova az élet,
Szíved lángjában maradok,
Hogy ott tova-tova éljek.

Streck Dániel

Először figyelmem vakult
fénye volt a ragyogásodnak.
Mély kútba száműzve élte,
Mindennapját a valóságoknak.
Majd később neked adtam
minden remény, és vágy
emlékképét. Múltadba
belehaltam, de reménykedtem
pár újabb percért. Fejszegetten
lépkedtem halálos kitérőkön.
Létemben nem hittem,
Így azt vásárra vittem.
Láncaimat saját érveim
verték véres testemre,
Lelkemre pedig az élet,
rányomta mocskos bélyegét,
cserébe láthattam annak
élces lényegét. Én, kinek
a racionalitás szele lakja
lyukas vitorláját,
daliás diadalt álltam a
gyermeki romantikán. Romlott
tintám hazug verset ír,
melynek minden sora, a hit
üdvéért sír. Te édes, mézes
pirula, csak tudnám hogyan...
Hogyan ültettél fényt szívembe,
s annak sötét rejtekibe?
Te átkozott csodaszer, türkiz
színű fénykehely. Végtelen
tavát hajózom a létednek,
melyen értem themüszkirai szüzek
vétkeznek. Te tollasszárnyú
napember, messzi galaxis lakója,
istenek földi, megtestesült valója.
Öledbe bújok, mint megbánt jelen,
Hajadba túrok, most itt vagy velem.

Streck Dániel

Márványosan csillog a Hold.
Tán' mint én, olyan álmos.
Nekem bőséges éjjeli zsold,
Apámnak csak... Tudományos.

Alatta ezüstszínű patakok
Egymásba rohannak részegen.
Én belőlük verset faragok,
Apám csak nevet a tényeken.

Abban aranyhal magára várat,
És én kifogom, és szapora!
Majd kívánhatok tőle hármat,
De apámnak, csak a vacsora.

És ha azt mi megesszük mind
Boldogan állok fel felőle,
Engem élettel, erővel hint,
Apám csak jóllakott belőle...

Ha utána én nyugodni térek,
Agyam a költészetet teremti.
Nekem ott repülhet a lélek,
De apámnak csak...
A reggelt jelenti...

Streck Dániel

Mikor a fájó anyaföldemen
Már véresen terem a búza,
Rájövök, hogy a förtelem,
Saját döntéseink túsza.

Anyaföldem nem bántotta
Sem magát, sem szeretőit.
És nem átkával áldotta
Fájdalommal telt temetőit.

Bár tudom, már késő rég,
Hisz már alkony a reggel,
De nekem kell a dicsőség:
Szívem egy paripát nyergel.

Vörösben égő szent táltos,
Fehér lelkemnek hű rokona.
Zöld mezőkön újra táncos,
Fejemen billegő őskorona.

Szeretlek Magyarország.

Streck Dániel

Ringatózik a csónakom
A hatalmas víztömegen.
Halott minden óhajom,
Só pereg le a szöveten.

Sirályok szállnak fent
De nem érdekel a föld.
Jobb eme halálos csend
Ami az elmémben üvölt.

Emitt akad idő magamra,
Pedig tudom: meghalok.
Itt nem vágyom aranyra,
Itt hol létem felragyog.

Hogy itt oltsd szomjad,
Muszáj innod a kéket,
De úgy koporsód fontad,
Mert itt halálos az élet.

De legalább burjánzik,
S felnő ősi filozófiám.
Majd végül úgy látszik,
Megöl a hatalmas óCIÁN.

Streck Dániel

Az arcodon csillanó
Romantikus reggelek.
A testedről illanó
Fénnyel felkelek.

Te még úgy alszol,
Mint ahogyan mások.
Mámoros fény rajzol
A pillanattá válok.

Mozdulva táncolsz,
Az ébredés határán.
És nevetve lángolsz
A valóság halálán.

Mert még azt teszel
Amit csak akarsz.
Ha kell, mint lepel
Lényeddel betakarsz.

S én még visszabújok
Az ölednek selyemébe,
Széplassan belehúnyok
Az álmok szellemébe.

Újra veled.

Streck Dániel

Furcsa, mennyire nem értitek
Amit mondani akarok nektek.
- Csak testek, üresen kongó lelkek,
s lassan ezekké lesztek.
Hogy én lennék más? Ez is biztos.
Egy emlékmás, kopott húszforintos.
Nem élhetek képekből, mik szemem mögött
állnak. Törött rabja vagyok,
a fényes üvegszilánknak. Csömörlött
múltamból élve, hamisakat mondok:
Anyuka könyörgött, szám nemet mondott.
Holott helyeselt az, helyeselt némán,
Sosem feleselt, ha anyám nézett énrám.
Más vagyok. Hát ez biztos:
Szívemben ragyog, az ami piszkos.
De talán szabad vagyok. A szabadság
szolgája. Zavartság, amiért apám,
a távolságunkat szolgálja. Na meg
zavart vagyok, hisz hol él a Kisöreg?!
Ennek tudata, mint szögek, úgy lyuggatják
bőrömet. Csalják, s szívemet lassan
belakják, minden színemet az ördögnek
eladják. Szavaim most öltöznek, díszes
gyászruhába, elbújnak egy vers,
rímes zig-zugába. Fájok, amiért más vagyok.
Átok, de ne féljetek, nem rátok. Engem büntet
napról napra hevesen, vérben fürdet,
de már néha nevetem.
Furcsa, mennyire nem értitek
Amit mondani akarok nektek.
Elmegyek jó messzire, hol már emlékké lesztek.
Hol a jelmezek, na meg a jellemek,
az örök múltba, mélyen belevesznek.

Streck Dániel

Az úton sétálunk,
És eső csepereg.
Picit szétázunk,
Arcodon lepereg.

Az ajkadon táncol
Egy-egy esőcsepp.
A víz már lángol,
És egyre erősebb.

Szürke nyári est.
Meleg, és álmos.
Csak vízzel fest,
De arcodra rámos:

Mosolyból egyet,
S hogy enyém-e?
Nem mondja szemed,
Mi titkok regénye.

Jobb rejtélynek,
A bűvös mosolyod.
Ősi szentélynek,
Mi fémes ostorod.

Téged néz szemem,
Te szilaj talány.
Itt sétálsz velem,
A hűs esők nyarán.

Streck Dániel

Bizonytalan talajon járok,
Az elmém óvatosságra int.
Tapasztalatom mint várfok,
Véd, s adag félelemmel hint.

Annyiszor parázslott már,
Hősiesen szerelmes szíved.
Volt az élelem, meg lomtár,
De volt már a legjobb rímed.

De hát mit tudnék tenni?
Ha úgy érzem, szeretem Őt?
Tudom, hogy a kockázat mennyi,
De nem szerettem még így Nőt.

Szépnek látom, ha nem látom.
Nevet akkor is, ha épp sír.
És reá én akkor is vágyom,
Ha a fájdalomra nem lesz gyógyír.

Lehet, hogy ismét meghalok,
Mint már annyiszor tettem.
Tűzben égve majd megfagyok,
Holt leszek a büszke testben.

De ha egy pillanatig élek,
Létének ragyogó dobbanásában,
Akkor megéri látni a véget,
Közös múltunk fájó varázsában.

Streck Dániel

A gonosz, a lelkemmel tervelő,
Ma nem engedi, hogy lássalak.
Hunyt szemem mögött hívlak elő
Ahol már annyiszor láttalak.

Négyrét hajtom a türelmemet,
S szenvedek, mint a kisgyerek.
Tudom, rajongásomat megveted,
De más menedéket nem ismerek.

Vonás az arcon, egy mozdulat.
Szilánkos férfielv a kezemben.
Tékozló életemben új fordulat,
Ezer tett születik a lebenyben.

Állsz, mint egy szűz délibáb,
S én félek rohanni öledbe.
Hisz testem nem más mint záp,
S te belehalsz az önző szövetbe.

De beleírlak én ebbe a kötetbe
Mint smaragdfényű éji múzsát.
Legalább itt szaladjak öledbe,
S itt kapjam a világ gúnyát.

Streck Dániel

Létem mint árva szikra
Úgy izzik a valóságban.
Város s annak romjaikra
Emlékeztet valójában.

Abban egykoron szaladt
Ezer meg ezer gyermek.
S hogy mára mi maradt?
Csendtől üvöltő percek.

Utcáin szerető anyák
Várták haza férjeiket.
Már csak véres csaták
Űzik saját férgeiket.

Anno szabad testvérpár
Kik egymást kérdezik.
Mára lakat, s fémzár,
Na meg árulás létezik.

Régen úgy hívtam: haza.
Szeretettel árasztva.
Mára már csak egy kasza,
A fal mellé támasztva.

Streck Dániel

Zománcos szívemet támadod,
Akaratod éles pengéjével.
Játszva szakítasz vájatot
Annak dallamos csengésével.
Cifra színű szerelmedben
Zafír színű gyémánt lettem.

Drágakő vagy már nekem,
Ódák születnek kedvedért.
Rólad ír most két kezem,
Aranyat színezek tettedért.

Abból majd új születik,
De annak vége nem lesz.
Régmúlt idő ül, telik:
Istenem, annyira kellesz.
Elhiszem, szívem a részed,
Nőies mámor a jelmez,
Na megsúgom: szeretlek téged!

Streck Dániel

Könnyes szemek fátyla,
Egy elszundító fáklya.
Lángját a senki látja,
Könnyem a tüzét bántja.

Bíborként égő tekintet
Sebesen vért keringet.
Belőle bujaság tekinget
Issza fátyolkönnyeinket.

Bár érintenélek megint,
Mint ki magáénak tekint.
De az igaz élet szerint
A valóság csak legyint.

Mutogat nekem, mutogat.
Mint ősi szimbólumokat.
Ajtót nyit, s csukogat,
Mutogat nekem, mutogat.

Persze elhiszlek újra,
Megpendül az élet húrja.
Kezemet vágja, szúrja,
Mert nélküled lépek...
Megint az útra...

Streck Dániel

Bárcsak már ihatnék,
A Sztüx hűs vizéből.
S utána belehalnék:
Elég volt a létből.

Vérrel írt történet
Lebeg már mögöttem.
Szeretsz egy képet,
Teljes szét-törötten?

Fekete selyem rajtam
Kényelmes, de sötét.
Nem ajándékba kaptam
De élvezem az ölét.

Koromfesték arcomon,
Köteleken eresztenek.
Mert túl a harcokon,
Hisznek az eretnekek.

S egy marék homokkal
Az utamra küldenek.
Összeszorult torokkal
Könnyekben fürdenek.

Furcsa. Én halok meg,
De ez nekik fáj?
Úgy hogy átmenetileg
Elnémul a száj?

Ne sírjatok, itt jó!
Itt szomjat olthatok.
Ahol nem bánt szó,
Végre megnyugodhatok.

Streck Dániel