Kedves olvasók!
Az Íziszen indul egy rovat, egy úgynevezett Egyversszakos rovat. Ez alatt egy strófás "műveket" láthattok majd. Íme az első:
árny remeg
fázik talán.
nem süti nap,
élete hajnalán.
ez a magány.
Streck Dániel
kérdésért ordít
a süket válasz,
éleket csorbít,
és ezerré ágaz.
nincs igazság,
egy nincsen.
hamis vigaszság,
csenddel hintem.
nem érdekelnek
a hazug szavak,
térdepelnek..
elmúlott nyarak.
tél van rég,
szélhámos tél.
jéghideg ég,
bőrrabló szél.
nap süti át,
jéghideg göncét,
állja szavát,
oldja görcsét.
igazat dalol,
ő nem hazug.
kételyt rabol,
igaz szavuk..
már nyár dagad,
kristályos igaz.
és nyár is marad,
megszáradt a viasz.
igaz vagy hamis?
Streck Dániel
2011.12.08. 23:01
3 komment
te teremtesz,
formálsz kedvedre.
világot jelentesz,
ölelj kebledre.
nyugtass csöndben,
vigyázz most rám.
olvass a könnyben,
halld meg a szám.
jelentsem neked,
minden részed,
s latba veted,
ragyogó fényed.
egybe olvadok
fényes fényeddel,
fekete tolvajok,
rohannak léteddel.
öregszel, látom.
öregszem én is,
könyörgés számon,
de süket a fétis.
visszaút nélkül,
daccal előre,
vigyorral végül,
lépünk a mezőre.
mert a réten
újra öledben,
szemedet nézem,
hogy az öleljen.
örökre...
Streck Dániel
2011.12.08. 22:49
2 komment
Kedves olvasók!
Az Ízisz költészet a tegnapi nap folyamán, meghaladta a 4000 egyéni látogatót. De ez még nem minden! Egyúttal új napi rekordot is döntött, több, mint 300 olvasóval. Ismét köszönöm a régi olvasóimnak hűségüket, és újra szeretettel várom vissza, az újabb látogatókat!
Köszönöm az eddigieket!
Streck Dániel: Ízisz költészet
2011.12.08. 17:21
3 komment
hiányod tűzfátyola
testemen parázslik,
gondolatod lábnyoma,
agyamban vadászik.
hamuból kacsintó
érzelem mimika,
a testemet tapintó
vashideg fizika.
s foszlik a hit
melyet alkottál,
elhittem valakit,
nem te voltál.
hiányod tűzfátyola,
gránittá fog hűlni,
illúziód mámora,
el fog vegyülni.
nagybőgő szavának
most igazat adva,
a hiány győztes hadának
magamat megadva.
búcsúzok tőled
mert hiányol a világ,
a gazság már nőhet,
nem kezdek vitát.
viszlát tűzfátyolom,
búcsúzok végre,
s magamat vádolom,
mert nem néztem az égre.
ott voltál végig
tekintetem vonzád,
nyújtózom az égig
rohanok hozzád!
Streck Dániel
2011.12.07. 18:42
3 komment
Szél rohan, arcomat támadja.
Galamb röppen drótról a magasba.
Bár emlékképét, örökre rámhagyja,
Már rég tovaszált a végtelen szabadba.
Minden pillanat elmúlik...
Angyali gyermek mosolyog rád,
És te is adj vissza neki belőle.
Nem látod többé a mosolyt magát,
Sőt hallani sem fogsz már felőle.
Minden pillanat elmúlik...
Ha sétálva szemének tüze éget,
Szólítsd meg, és ne félj tőle.
Nincs több esély, egyszeri végzet,
Ne reszkess, ne menekülj előle.
Minden pillanat elmúlik...
Ne bánd meg, mit mertél tenni,
Akkor bánd, ha gyáva vagy hozzá.
Merj a pillanatnak elébe menni,
Ne válj elkésett, betonszoborrá.
Minden pillanat elmúlik...
És válaszolj, ha kérdeznek téged!
Hangosan, ordítsd az igazad,
Ne habozz, pár perc és véged,
Mondj hamist, vagy végtelen igazat.
Minden pillanat elmúlik...
És ha vége, és búcsút kell inteni,
Ha lejárt az időd, és menned kell,
Ha nincs semmi fontos mi itteni,
Akkor csak hajts fejet, és ne feleselj.
Minden pillanat elmúlik...
Emelt fővel indulj, egy újabb pillanatba,
És hagyd, hogy ő is elmúljon majd.
Te is tovarepülsz a végtelen szabadba,
Hol látod az emlékképpé vénült galambrajt.
Mert minden pillanat elmúlik...
Streck Dániel
2011.12.07. 18:41
5 komment
Zaj szakad minden felől,
A betonfal ismét ledől.
Pedig nem lövik ágyúval,
Csak jókor lépnek a bábúval.
Elül a por, látok újra,
Testemet szilánkhad szúrja.
Átlép a romon az ellen,
Hozzám beszél, idegen nyelven.
-Ki vagy Te!? Förmedek.
De néma a szörnyeteg.
Némán tekint szemembe,
Papirost nyom kezembe.
-Írj le mindent! Szólít.
Félelmetes érzelem hódít.
-Hogyan tegyem ezt?
Felemelek egy véres repeszt.
Írni kezdek. De miről?
Írjak róla? De kiről!?
Ki áll előttem? Idegen.
Ki kacagva táncol hitemen.
Angyal tán' vagy ördög?
Merengésembe beledörmög.
-Mi lesz már!? S én döntök.
Utolsó percben, mesterien költök.
Átnyújtom neki, s kezdem szavalni.
Már felénél elkezd őszintén kacagni.
-Mit nevetsz ki ördög? Ezért kéred!?
Ekkor hirtelen, a szemembe réved.
-Miért csak akkor írsz ilyet,
Mikor a halál ittléte fenyeget?
Minden verset írj, mintha utolsó lenne,
S akkor minden percben, ugyanígy menne.
Ördögi tréfa, mely igaz útra terelt,
Vicces hogy a halál az ki magasba emelt.
Streck Dániel
2011.12.06. 23:15
1 komment · 2 trackback
Ágyam jeges ölelése enged,
Nem teszi szentté: tiszta csended.
Nem Te vagy benne, egyedül én,
Egymagam fekszem a hiánynak tüzén.
Most sokáig nem látlak tudod,
Hisz szememet hiányoddal csukod.
Dúdolom neked ezt a próbálkozást,
Strófákba foglalom a találkozást.
Hogyan is beszélhetnék én róla?
Már-már folytogat a nem létező stóla.
Elfogyott levegő után kapkod a világ,
Hozzád fohászkodnak a görcsös imák.
Magánynak erdejében mélyen eltévedve,
Egy papirost találok a földön eltépkedve.
Egy levél tőled, melyet magadnak írtál:
"Ne állj tovább, hiányból kovácsolt sírnál!"
Hiába mondanám, csak átmeneti állapot,
Válaszod ölne: "Csak magadat áltatod!"
Nem hinnél abban, hogy enyém leszel.
Magamhoz térek, újra üres ágyam jegel.
Apropó találkozás. Ígéretet tettem,
Kiadom magamból, úgyis a terhem.
Leírom neked, a pillanat érzését,
Ziháló tüdőm, eszeveszett légzését.
Meglátlak téged és magamra találok,
Megoldódnak örökérvényű talányok.
Minden tiszta, és könnyűvé válik,
Ilyenkor az élet, szerelemmel bánik.
Tenyerem erőre kap, és nem remeg,
Bár szám biztos, feleslegesen fecseg.
Szemem csillog, közben nem is lát,
Már álmodja éjjeli, tündértiszta álmát.
Lépéseim biztossá válnak, s mindent tudok,
Nem létezik eső és vihar, boldogság zuhog.
Férfivá válok, mert azt faragsz belőlem,
Eltolsz minden kételyt, s akadályt előlem.
Igen, ezt Te teszed velem kedves.
Te vagy a büntethetetlen tettes.
Gyermekből felnőtté válok hívő szemedben,
Kezem testőrré válik, hűn markoló kezedben.
Ilyen hát az, mikor találkozok veled,
Minden tudok rólad, vagy elfelejtem neved.
Felismerlek téged, vagy azt sem tudom ki vagy,
Nem tehetek róla.. Szerelmes agyam néha kihagy.
És hogy milyennek látlak?
Gyönyörűnek. S eggyé válok veled az egek taván,
Madarak szárnya lebben végtelenhossz haján.
Szemének írisze a napnak alakját formázza,
S kegyes haragját nyugalmas villámnak álcázza.
Ölelő tenger tested, mi felhőből készült,
És hangod orgonája, mennydörgésből épült.
Te vagy a minden, és a minden hű hozzád,
Te diktálod nekem, életemnek hosszát.
Mert én addig élek, míg felnézhetek reád,
Míg szerethetlek Téged, és büszke lehetek terád.
Mert ha meghalok, el kell hogy hagyjalak,
És haragos leszek magamra, mert álomnak hagytalak.
Szeretlek Téged. Ennyi az egész,
Én vagyok az, aki Angyalnak becéz.
Streck Dániel
2011.12.06. 22:49
1 komment · 2 trackback
Már dereng a hold, de még világos van.
Súlya alatt a nappal összeroppan.
A forró beton épp kihűlni készül,
A lángoló égbolt-test porrá vénül.
Gyászos hangulatú árny nyújtózik,
Flaszteron alakja kitartón bimbódzik.
Óriássá nő, majd belehull az egészbe,
Csillagminta fonódik, fekete szemébe.
Elhalkul a zaj, már aludni próbál,
A nap utolsó sugarakat lóbál.
És fekete köntöse alól tekint az éj,
Nincs hibája. Ő maga a tökély.
Nem árul el, és nem mocskol be téged,
Ő a teljes egészed, és töredékrészed.
Egymást alkotva, védő szoborrá váltok,
Álmoknak kapuja előtt, örző őrt álltok.
Szél söpri végig az éjjelnek idejét,
Ezzel dönti meg, nyugalmas hitelét.
Háború készül, hadat üzentek neki,
És ezt nem más, mint a hajnal teszi.
Ne vedd fel a harcot, nem ér áldozatot,
Nem lenne hasznod, csupán áldozatod.
Kinyíló szemek, és összetört álmok,
Örök sebek, s reggelt mutató számok.
Maradj csak csendben, és adj neki teret,
Megteszi ezt ő, s rögtön hajnal reped.
Nap bújik elő, a számüzetés terhéből,
Hajnal születik meg, az éjjelnek testéből.
Nem szomorú az éj, és nem kell sírnia,
Hisz nem többet, csak egy nappalt kell kibírnia.
Streck Dániel
2011.12.06. 17:26
1 komment · 2 trackback
Beköszönt a tavasz, hallom kintről.
Virág ordítja illatát a szemközti szirtről.
Napsugárnak hírnöke karcolja az eget,
Ostromolja az éjjeli köntösbe bújt hegyet.
Madár fészkel az ablakom felett,
Pátyolgatja fiókáját, ki a földre esett.
Dalt csipognak szobámba, mosolyt számra,
Ettől kap a képzeletem, pár költői szárnyra.
S bámulva tovább ablakomon, keresek,
Mennyi csodás élet, és mennyire nemesek.
Mohikánok tánca, és farkasok éneke,
Ezt látva jön a kérdés: Vajon én élek-e?
Valahol távolabb, a Mohikánok után,
Nyár virágzik, meglehetősen buján.
De még ráér, még nyújtózkodni készül,
Minden eltelt pillanattal, a Tavasz szépül.
Ordít a természet hangja, mi maga a csend,
Folytonos mozgás, káosz. Sohasem a rend.
De színek ezre, ezüsttől az aranyig,
Nem látja ezt senki, nekem mégis megadatik.
Egyedül a világon, én látom ezt csupán,
De a titkot még nem, még hallgass "bután".
Szellő rázza fel, a homoknak tengerét,
Abból formázza meg, akaratának emberét.
Még távol van, nem is látom alakját,
Nem látom derűjét, nem látom haragját.
Könnyedtől válik sárrá a békés homok,
Még nem érhetsz ide, hisz a Tavasz robog.
De már látom, téged formáz a homok alakja,
Minden egyes csepp, a te formádat faragja.
S felismerlek végre, és beléd is szeretek,
De nem érhetek hozzád, hisz veled temetek.
De ne aggódj, lesz még nyár, és igazi leszel,
Majd téged a szellőd, a felhők fölé emel!
Streck Dániel
2011.12.05. 22:58
5 komment
Kaptál egy meghívót a bálba,
Melyben vak emberek járnak táncot,
Szószerint ropják, bele a halálba,
Minden egyes lépés, erősíti a ráncot.
Ráncok, melyek láthatatlanok neked,
Hisz egy maszk rejti az arcokat,
Gyarlóság szüli a bálban a neved,
Mi nem más nekik, mint egyetlen karcolat.
Igazi arcot mutatni, nem mer egy sem,
Mert jobb az álca, mint őszinte igazság,
De lelkem hangja, minden maszkot elcsen,
És máris arcomba mar, a végtelen gazság.
Ha nem hordok maszkot, tisztaságom fáj,
Mert ők azzá váltak, amit a maszk mutat,
Nem segít rajtuk tiszta szem, őszinte száj,
Mindegyik bábú tömegben, de magányosan mulat.
Maszkok lettek ők is, elvesztek a bálban,
Pedig a belépő olcsó, sőt mondhatni ingyen,
De nekem név született meg, végtelen szádban,
Örülök hogy nem adtál maszkot, egyetlen Isten.
Álca nélkül élek, de fullaszt a bálnak pora,
De ízes lesz jutalmam, és halálom bora.
Streck Dániel
2011.12.05. 20:31
1 komment
Távolléted méhe szüli a hiányt,
Mely mutatja nekem a helyes irányt.
Aggódni kezdek, vajon kinek a kezét fogod,
És ki az, kinek ajkáról a csókokat lopod?
Érzem hogy szeretsz, és válasz a kérdésre,
Gondolatom most nyugtató, minden dúlt érzésre.
Hát nem másba, a hiányba vagy szerelmes,
A döbbenés perce, méltó és kegyelmes.
De...
Az őrület határán állva,
Hiányodat mély csendbe zárva,
És a magánynak egén szállva,
Erintésed rövid percére várva.
Nem találom magam, ezer életek közt,
Szívem önzése, mély magányban füröszt.
Fekete és fehér, a szívárványok teste,
A nappalt is úgy hívom: végtelen hossz este.
De...
Tudom, hogy ezer színt fog majd kapni,
A szivárvány magát, végtelenre fogja szabni.
És örökéletű nappalok, ragyogják majd életem,
És csak kacagni fogok, a próbálkozó éveken.
Hisz nem lesz idő, sem perc, sem év,
Nem lesz majd semmi, csak két összeforrt név.
A Tiéd s az enyém, egymásra találva,
És esetleg a hiány lesz, számunkra halálfa.
Bitófa az tényleg, de ölni képtelen,
Hisz nincs rajta kötél, mert az időnk végtelen.
Streck Dániel
2011.12.05. 19:37
Szólj hozzá!
Utolsó bejegyzések