Beköszönt a tavasz, hallom kintről.
Virág ordítja illatát a szemközti szirtről.
Napsugárnak hírnöke karcolja az eget,
Ostromolja az éjjeli köntösbe bújt hegyet.
Madár fészkel az ablakom felett,
Pátyolgatja fiókáját, ki a földre esett.
Dalt csipognak szobámba, mosolyt számra,
Ettől kap a képzeletem, pár költői szárnyra.
S bámulva tovább ablakomon, keresek,
Mennyi csodás élet, és mennyire nemesek.
Mohikánok tánca, és farkasok éneke,
Ezt látva jön a kérdés: Vajon én élek-e?
Valahol távolabb, a Mohikánok után,
Nyár virágzik, meglehetősen buján.
De még ráér, még nyújtózkodni készül,
Minden eltelt pillanattal, a Tavasz szépül.
Ordít a természet hangja, mi maga a csend,
Folytonos mozgás, káosz. Sohasem a rend.
De színek ezre, ezüsttől az aranyig,
Nem látja ezt senki, nekem mégis megadatik.
Egyedül a világon, én látom ezt csupán,
De a titkot még nem, még hallgass "bután".
Szellő rázza fel, a homoknak tengerét,
Abból formázza meg, akaratának emberét.
Még távol van, nem is látom alakját,
Nem látom derűjét, nem látom haragját.
Könnyedtől válik sárrá a békés homok,
Még nem érhetsz ide, hisz a Tavasz robog.
De már látom, téged formáz a homok alakja,
Minden egyes csepp, a te formádat faragja.
S felismerlek végre, és beléd is szeretek,
De nem érhetek hozzád, hisz veled temetek.
De ne aggódj, lesz még nyár, és igazi leszel,
Majd téged a szellőd, a felhők fölé emel!
Streck Dániel
Utolsó bejegyzések