Kaptál egy meghívót a bálba,
Melyben vak emberek járnak táncot,
Szószerint ropják, bele a halálba,
Minden egyes lépés, erősíti a ráncot.
Ráncok, melyek láthatatlanok neked,
Hisz egy maszk rejti az arcokat,
Gyarlóság szüli a bálban a neved,
Mi nem más nekik, mint egyetlen karcolat.
Igazi arcot mutatni, nem mer egy sem,
Mert jobb az álca, mint őszinte igazság,
De lelkem hangja, minden maszkot elcsen,
És máris arcomba mar, a végtelen gazság.
Ha nem hordok maszkot, tisztaságom fáj,
Mert ők azzá váltak, amit a maszk mutat,
Nem segít rajtuk tiszta szem, őszinte száj,
Mindegyik bábú tömegben, de magányosan mulat.
Maszkok lettek ők is, elvesztek a bálban,
Pedig a belépő olcsó, sőt mondhatni ingyen,
De nekem név született meg, végtelen szádban,
Örülök hogy nem adtál maszkot, egyetlen Isten.
Álca nélkül élek, de fullaszt a bálnak pora,
De ízes lesz jutalmam, és halálom bora.
Streck Dániel
Utolsó bejegyzések