Zaj szakad minden felől,
A betonfal ismét ledől.
Pedig nem lövik ágyúval,
Csak jókor lépnek a bábúval.
Elül a por, látok újra,
Testemet szilánkhad szúrja.
Átlép a romon az ellen,
Hozzám beszél, idegen nyelven.
-Ki vagy Te!? Förmedek.
De néma a szörnyeteg.
Némán tekint szemembe,
Papirost nyom kezembe.
-Írj le mindent! Szólít.
Félelmetes érzelem hódít.
-Hogyan tegyem ezt?
Felemelek egy véres repeszt.
Írni kezdek. De miről?
Írjak róla? De kiről!?
Ki áll előttem? Idegen.
Ki kacagva táncol hitemen.
Angyal tán' vagy ördög?
Merengésembe beledörmög.
-Mi lesz már!? S én döntök.
Utolsó percben, mesterien költök.
Átnyújtom neki, s kezdem szavalni.
Már felénél elkezd őszintén kacagni.
-Mit nevetsz ki ördög? Ezért kéred!?
Ekkor hirtelen, a szemembe réved.
-Miért csak akkor írsz ilyet,
Mikor a halál ittléte fenyeget?
Minden verset írj, mintha utolsó lenne,
S akkor minden percben, ugyanígy menne.
Ördögi tréfa, mely igaz útra terelt,
Vicces hogy a halál az ki magasba emelt.
Streck Dániel
Utolsó bejegyzések