"Merj kockáztatni, mert kockáztatásaid mértékének megfelelően lehetsz sikeres, vagy bukhatsz el."

                                Egy jó barát

Már az indulás is szörnyen nehéz,
Már az első perctől, mindenki lenéz.
Pedig még áll, az átkozott vonat,
De már is igaz könnyeket folyat.

Elindulunk, haladva most előre,
Úgy kap a természet, végtelen erőre.
Rózsaszín lepkék, ezre járja táncát,
Bukdácsoló életek öltenek fel álcát.

Kezdetben bársonytiszta s könnyed,
Kezdetben tisztelik, gyermeki csönded.
De haladva előre, pillangók vesznek,
S helyettük sajnos, nagyvadak lesznek.

Rózsaszínből vált, valami fakóbb színbe,
Kétely és bűn hatol a gyermeki szívbe.
Újabb állomás, alkonyodik az élet,
Bűnös kosz formálta a kialakult képet.

Szétnézek a vonaton, egyedül vagyok,
Leszálltak már, a tudatlan rabok.
Ezerféle báb, sakkfigura minden,
De tudata sajnos egyiknek sincsen.

Bemocskol a vonat, bemocskol az élet,
Elrabolja az esélyt, az érdemelt létet.
Bántóan fagyos, gonosz és nyers,
De tudom, engem tisztít majd a vers.

Nem vagyok rab, leszállni nem fogok,
Méltatlan bocsánatot, soha nem lopok.
Végigmegyek az úton, megvettem a jegyet,
S tudom Ellenőr, hogy a végén elveszed.

És odaadom bátran, a szemedbe nézve,
Ebből a versből majd, pár szót idézve.

                                                                    Streck Dániel

Az első csókot ajkadra akasztva,
Kezedet szorosan, hirtelen ragadva,
Érzem lüktetését, érzéki ereknek,
S a percek hamar, le is peregnek.

Szemednek bársonya, és ajkad méze,
Csókod harmata, tested minden része.
Úgy kell ahogyan, Isten rajzolta őt,
Az egyetlen, csodálatos, érzéki Nőt.

Hangod lágy dallama, szavaid éle,
Nincs is a világon, másik efféle.
Érintésed, mint ezer villám haragja,
Nincs súlya, mérete, nincsen alakja.

Testednek gyönyörű érzéki egésze,
És érintésének, pulzáló reménye.
Hozzád érhetek? Csókolnom is szabad?
Csókolni arcod, ajkad, és vonzó nyakad.

Engedd meg, sőt csókolj meg kérlek,
Hisz jóideje már, csak magamnak reméllek.

                                                                               Streck Dániel

Mutasd meg magad, gyáva ember,
Mutasd meg, amiért az élet elver.
Kétszínű gyarló, kisiklott lélek,
Egyre többen vagytok, s én pedig félek!

Áttetsző ruhában, közöttünk jártok,
Bántotok minket, a pillanatra vártok.
Árulás és gaztett, emberi béklyó,
Sok megtestesült, féltékeny Létó.

Mennyi a kétszínű, és a romlott,
Az erkölcsnek fala, régen leomlott.
Nincsen már tiszta, s nincsen jó,
Nincsen már őszinte, és igazi szó.

Hattyúnak halála, kíséri az életem,
Járok köztetek, figyelek én éberen.
Nem állok közétek, én tiszta maradok,
Akkor sem romlok, ha széjjelszakadok.

A tömegből kitűnve, nézek az égre,
Emelt fővel nézek, a magasztos végre.
Felmegyek Hozzá, titeket lent hagyva,
A magánynak jegétől egymáshoz fagyva.

Furcsán néztek, mert más vagyok,
Ti rosszat prédikáló, hamis papok.

                                                                  Streck Dániel

A parton sétálok, lábamat a víz mossa,
Talpam az ezer éves, homokot tapossa.
Sirályok éneke, és fodroknak tánca,
Homok és Tenger, végtelen románca.

Szemet vidít, sok gondolatot szülve,
Egy hableányt látok, egy szigeten ülve.
Leszakítom arcomról, a csodának ráncát,
Felöltöm magamra, a közömbös álcát.

Nem intek, nem is kiabálok feléje,
Pedig nagyon érdekel tündöklő személye.
Máskor ordítanék, sőt futnék is hozzá,
De ekkor szoktak álmok, összetörni rommá.

Ekkor veszem észre, kincs van a parton,
Palackozott üzenet, a kezemben tartom.
A palackot nyitva, egy tekercs van kezemben,
Olvasva azt vér forr, minden egyes eremben.

Titok van beleírva, a hableánynak titka,
S hozzá van téve, hogy megfejtése ritka.
Ezerből egy ember, nyeri el a tudást,
A többi sok tucat, megismeri a bukást.

Amit olvastál, a fentebb írt szavakban,
Nem volt más, mint az Üzenet a palackban.

                                                                   Streck Dániel

Ölednek végtelen, nyugodt vigasza,
Arcodnak játékos, örök grimasza.
Ujjaid börtöne, melybe zárod enyémet,
S fülembe súgod szerelmes zenédet.

Ziháló érzelmek, és leláncolt tettek,
Gondolatok, melyekből szavak lettek.
Én felnézek Rád, és szerelmes leszek,
Hisz fogadnak most, az Isteni szemek.

Tested mámoros illatának érzéki tánca,
Szerelmünk titkának az elszakadt lánca.
A szabadság érzése, hogy mondhatod,
Rólunk szólhat már, minden mondatod.

A bűnös tudat, ébredések kételye,
Eltemetett szerelmek ősi nyughelye.
Régmúlt temetők, visszhangos szava,
Halálos fájdalomnak lélekmaró sava.

De elálott eső után, utat törő élet,
Súgja a gyásznak a született véget.
Nincs már sötétség, fény terül el,
Szerelemmel bűvölt esőcsepp szemel.

A víztől ázva, látom tested remekét,
Felfogom mi forgatja, életem kerekét.
Nem az eső, és nem is annak illata,
Hanem ajkad méze, kezed tapintata.

Megragadom tenyered végtelen rajzát,
Végre csókolom ízes, érzéki ajkát.
Végre nincs más akadály, nincs baj,
Nincs sötét, nincs rossz, nincs zaj.

Együtt indulunk, a szivárvány tövébe,
Lefekszünk annak, hatalmas ölébe.
S ujjamat arcodnak vonalába fúrva,
Megcsókollak téged, a hajadba túrva.

Csak Te vagy és én, csak ketten vagyunk,
Csak egy pillanatig éltünk, s meg is halunk.

                                                                  Streck Dániel

Itthon ülök, és vidít a végtelen zene,
Muzsika, melynek nincs vége, sem eleje.
Hallgatom ahogy buzdít: írd le hát,
Súgja hogy írjam, gondolatom szavát.

Elején még kacérkodok, sőt ellenkezem,
De azért tudom, túl erős az ellenfelem.
Hisz ő is tudja, ezért úgy gondolja ráér,
Megölel, végtelen kezével könnyedén átér.

S búg, zeng, játszik, nevet, suttog s kiabál,
Verstémának kínjában, ő már mindent kitalál.
Aztán az ihlet hiányától, erőltetetten nézünk,
A másik szemében témát kutatunk s fürkészünk.

A kőkemény hangulatot, egy oktávval széttörve,
Egymásra borulunk, nevetünk kicsit elgyötörve.
Kacagó szemmel mondom: Tényleg, ez mókás,
De még mindig nincs egy sor sem te félnótás.

De örökhű társam ezzel nem is foglakozik,
"Kész lesz, kész lesz." Ismét fogadkozik.
Megnyugodva folytatom az őszinte nevetést,
De nem tudom erőltetni, a bosszantó feledést!

Látja rajtam, hogy már bánt a semmittevés,
És amit ezekután ő ad, az költőien mesés.
A legszebb szimfónia adja ihletet a kezembe,
Ő varázsolja a legszebb rímeket a fejembe.

Köszönöm dallam, hogy alkotni segítesz,
És engem a lírai felhők fölé repítesz.
Hol megtalálom Mamát, és anyámnak tyúkját,
Látom Arany lantját, és Adynak kocsiútját.

Nem is én alkotom a rímeket s vesszőket,
Te alkotod Zene, te alkotod meg őket!

                                                                           Streck Dániel

Küzdenék érted, ezersok sárkánnyal,
Jöhetne gonosz, végtelen zsákszámmal.
Átrohannék érted, tűzön és vízen,
Bele is halnék, érzelmemhez híven.

Átugornék érted, sok végtelen szakadékot,
Könyörögnék a végtől, egy perc haladékot.
S szárnyakat növesztenék, ha várnád tőlem,
Szemedben a tett, hőst csinálna belőlem.

De lehoznám a csillagot, és vele a holdat,
Nem is tudom hogy érjen véget e mondat.
Nem tudom sorolni, mit megtennék érted,
Hőstettemmel, leszakítom rólad a vérted.

A dicsőség hídján át, beérek a várba,
Beteszem a kulcsot, az áhított zárba.
Nyílik az ajtó, egy pókhálót megölve,
Szemben egy ajtó, szóval van jelölve.

Boldogság. Rikít a betűknek csapata,
Benyitván ott van, utamnak zamata.
Sötétből ragyogó, végtelen szeretet,
Ez ad a történetnek, ölelő keretet.

Tényleg ott van, hát végre már meglelem,
Harcoltam s itt vagyok, szökj hát meg velem.
 

                                                                     Streck Dániel

" Minden ember, a magához hasonlóval barátkozik. "

                                                                     Egy jó barát

19-szer láttam én, a hűn burjánzó Tavaszt,
19-szer húzta meg, a természet a ravaszt.
19-szer frissültem én csecsemővé tőle,
De 100-szor akarok még, hallani felőle.

19-szer éreztem, a Nyárnak forró testét,
19-szer töltöttem, csillagok alatt az estét.
19-szer voltam én, örökhűen szabad,
De 100-szor kérlek én, mutasd újra magad.

19-szer hallottam, az aggastyán Ősz szavát,
19-szer láttam én, az ezerszínű őscsodát.
19-szer esett vállamra a haldokló levélhad,
De 100-szor akarom még, hallani a hangodat.

19-szer tapintottam, Télanyónak hóhaját,
19-szer hallottam remegően torz sóhaját.
19-szer sikerült hát, tőlem szomort venned,
De 100-szor akarok még, dideregni benned.

                                                                Streck Dániel
 

" S bíborszívem egy rejtett peremén,

együtt sétálunk, az Apám meg Én. "

                                                   Tavaszi Mohikán

Lágyan lengő nád, hozzád hasonló,
Mint a sört nemesítő, csodás komló.
Olyan vagy, mint a Nap ezer arca,
Mint Jézusnak vívott, becses harca.

Rólad jut eszembe, az első mosoly,
És te vagy az, ami először komoly.
Hangod szimfóniája, fülemben ül,
Tudom, enyém vagy már ott belül.

Érintésed sóhaja, kíséri az életem,
Ajkad mézére, már ősideje éhezem.
S öled lágy ágyának szélére bújva,
Mesélnék neked, pitypangokat fújva.

Elmondanám azt, mitől a lúdbőr fest,
Mitől percenként rezzen, e forró test.
Forró ölelésed vágyának kovácsa által,
Fejemben az ajkam, találkozik a vállal.

És lehúzva róla, a tisztaságnak fátylát,
Melyen szerelmes szemem, könnyedén átlát.
És tovacsókolva, a harmatselymes bőrödet,
Megjátszanám neked, rajongód, s hősödet.

Kezeim között, értelme nyerne ez a tett,
Újra emlékezne az érzelem, ami felejtett.
Hordozva a rosszat, félelemmel teli,
Szerelmem most, a Te lelkedet szeli.

De üldöz már engem, a csalódás hatóság,
De nem kapnak el, mert ez most valóság.

                                                                  Streck Dániel

Köddé válva akarok rád vigyázni,
Láthatatlan angyalként, nem hibázni.
Megvédelek a világ, rosszalló szavától,
Megvédelek a pokol, legmélyebb bajától.

Életemet adnám, hogy esélyt nyerjél,
Hogy a mezőn újra, mosolyt szedjél.
Szeretném súgni, a halk szellő szavával,
Hogy megküzdünk mi, a világ összes sarával.

S akarom kezedet fogni, őrizni álmodat,
S én akarok lenni, ki éjjelente látogat.
Én akarok lenni, aki fénybonbonnal kelt,
S én akarok lenni, aki jó útra terelt.

Ennyit gondolva, már már életre készen,
Látlak téged, tükröm mély szemében.
Elpattan a húr, tükör zuhan a mélybe,
Ekkor kerül az álmom, hatalmas veszélybe.

Érzem és látom, hogy most védelemre éhezel,
De hogy tudnálak védeni? Hisz nem is létezel...
 

                                                                   Streck Dániel

" Minden szőnyeg, egy hibát takar a padlón. "

                                                           Streck Dániel

Ritmus dübörög, fülemet zaklatja,
Magát lassan két órája hallatja.
Nem tud leállni, pedig hátrálok,
De folyton súgja: én rád várok.

Ha tudná rólam, halnék is érte,
S azt mondanám, ismét megérte.
Ha tudná rólam, hogy mennyi a hibám,
És hallaná éjjelente, reménytelen imám.

De nem tudja, szerintem nem is látja,
Hogy nálam az éjjelt, újabb éj váltja.
Nincs már nappalom, nem is remélem,
A holdfénnyel is, bár sírva de beérem.

Ha leírhatnám versbe, érzelmem mélyét,
S leírhatnám már, türelmem sekélyét,
Akkor tudná ő is, hogy nincs sok idő,
Keveset lélegez már, a szerelmes tüdő.

Írj nekem! Szólj hozzám! Érints meg,
Vedd már észre! Testem érted remeg.
SZERETLEK! Zuhanásból jövő kiáltás,
Innen lentről, sötéten rossz a kilátás.

Lehajtom fejem, talán elfogadni kéne,
Lehet muszáj lesz, az útból állnom félre.
Remélem Tündér, rád idővel szert teszek,
Mert melletted én, halhatatlanná leszek.

Együtt kelni, a Nap aranyló érintése által,
És melletted úszni, nap mint nap az árral.
Veled nézni, a Holdnak ezüstös életét,
S hallani veled, az éjjek mély énekét.

Veled látni, a szellőnek idős táncát,
Látni elszakadni, ezer kapcsolat láncát.
Boldogságot s drámát, rosszat s jót,
Utálni a csendet, és imádni a szót!

Érinteni téged, bőrödnek lágy illatát,
És látni szemednek, könnyes csillagát,
Mikor azt mondom neked, szeretlek,
S gazdájává válni, érzéki kezednek.

Érted menni előre, pofonokat nyelve,
De eközben, igaz boldogságot lelve.
S veled érezni, az első rózsa vérét,
S tőrrel karcolni, az öregfa kérgét.

Beleírni abba, mindig is szerettelek,
Mondj igent, és boldoggá teremtelek!

                                                                 Streck Dániel