Távolléted méhe szüli a hiányt,
Mely mutatja nekem a helyes irányt.
Aggódni kezdek, vajon kinek a kezét fogod,
És ki az, kinek ajkáról a csókokat lopod?
Érzem hogy szeretsz, és válasz a kérdésre,
Gondolatom most nyugtató, minden dúlt érzésre.
Hát nem másba, a hiányba vagy szerelmes,
A döbbenés perce, méltó és kegyelmes.
De...
Az őrület határán állva,
Hiányodat mély csendbe zárva,
És a magánynak egén szállva,
Erintésed rövid percére várva.
Nem találom magam, ezer életek közt,
Szívem önzése, mély magányban füröszt.
Fekete és fehér, a szívárványok teste,
A nappalt is úgy hívom: végtelen hossz este.
De...
Tudom, hogy ezer színt fog majd kapni,
A szivárvány magát, végtelenre fogja szabni.
És örökéletű nappalok, ragyogják majd életem,
És csak kacagni fogok, a próbálkozó éveken.
Hisz nem lesz idő, sem perc, sem év,
Nem lesz majd semmi, csak két összeforrt név.
A Tiéd s az enyém, egymásra találva,
És esetleg a hiány lesz, számunkra halálfa.
Bitófa az tényleg, de ölni képtelen,
Hisz nincs rajta kötél, mert az időnk végtelen.
Streck Dániel
Utolsó bejegyzések