Már dereng a hold, de még világos van.
Súlya alatt a nappal összeroppan.
A forró beton épp kihűlni készül,
A lángoló égbolt-test porrá vénül.
Gyászos hangulatú árny nyújtózik,
Flaszteron alakja kitartón bimbódzik.
Óriássá nő, majd belehull az egészbe,
Csillagminta fonódik, fekete szemébe.
Elhalkul a zaj, már aludni próbál,
A nap utolsó sugarakat lóbál.
És fekete köntöse alól tekint az éj,
Nincs hibája. Ő maga a tökély.
Nem árul el, és nem mocskol be téged,
Ő a teljes egészed, és töredékrészed.
Egymást alkotva, védő szoborrá váltok,
Álmoknak kapuja előtt, örző őrt álltok.
Szél söpri végig az éjjelnek idejét,
Ezzel dönti meg, nyugalmas hitelét.
Háború készül, hadat üzentek neki,
És ezt nem más, mint a hajnal teszi.
Ne vedd fel a harcot, nem ér áldozatot,
Nem lenne hasznod, csupán áldozatod.
Kinyíló szemek, és összetört álmok,
Örök sebek, s reggelt mutató számok.
Maradj csak csendben, és adj neki teret,
Megteszi ezt ő, s rögtön hajnal reped.
Nap bújik elő, a számüzetés terhéből,
Hajnal születik meg, az éjjelnek testéből.
Nem szomorú az éj, és nem kell sírnia,
Hisz nem többet, csak egy nappalt kell kibírnia.
Streck Dániel
Utolsó bejegyzések