Akarat rajzol meg engemet,
Fantázia alkotja testemet.
Remény festi le lelkemet,
Tudásból születik a képzelet.

Ideállá, tökéllyé alkotsz.
Létemért naponta harcolsz.
Festesz, csinálsz mindig,
És feltámasztassz a sírig.

Sajnos én csak benned élek,
Nem vagyok más, csupán lélek.
Nincs baj, s nincsenek hibák,
De nem is láthat a gaz világ!

Miért nem oda teremtettél?
Engem magadban felejtettél!
Én miért nem igazából élek?
Ahol sok ember, sok lények?

De látom, ahogy veled bánnak.
Lehordanak ők, fűnek fának.
Jót akarsz, s rosszat kapsz,
És a bajban hozzám szaladsz.

Pedig nincsen húsom, testem.
Nem tudsz átölelni engem.
Mégis nekem sírsz, mesélsz.
Tőlem lelki vigaszt remélsz.

Már tudom, megvédesz tőlük,
Hogy ne tanuljak belőlük.
Hogy ne rontsanak el ők,
Gyilkosok, hűtlen szeretők.

Köszönöm, hogy benned élhetek.
S benned a világra léphetek.
Hogy gyúnyos mosollyal mondjam:
Érinthetetlen vagyok, s voltam!

De most meghalok. Veled.
Utolsó napok.
Mert csak remény vagyok.

Streck Dániel

I.

Csillámló gyümölcsöskert
Rohanó talaján járok.
Ezer vöröslő ékszert,
Földiepert látok.
Édeskés illatát ízlelni,
Színét akár tapintani.
Rá női szemet képzelni,
S másoktól tiltani.
Szép piros.
Szép vörös.
Skarláttestén katica,
Ő csak tűri, szereti!
Rápüffög egy kiscica,
S alom alá temeti.
Nem takarhatja homok
Azt a mesés vöröset.
Tündöklő gyönyöröket.
Szép piros.
Démonian selymes színe
Bronztallárként fénylik.
A talaj felszíne,
Vörösétől vérzik..

Vérzik..

II.

Üres artéria, már nyugodt.
Már nem mesél a pirosról,
Mi egykoron benne futott.
Ama életsziromról...
Éltető vér, lüktető mámor.
Horrorisztikusan jámbor.
Tüntető rohanásod,
Erek, mikben szállítasz.
Érzelmet, vagy tanácsot, s
futtád lesz később, halálod.
Életfutár vagy, eperlé.
Érzelem nélkül: kérges cserlé.
Eper színét hordod,
Vagy ő a tiédet.
Szomjadat úgy oltod,
Hogy a női szemet dícséred.
Hasonló az eperhez,
De más.
Egy pár, de felemás.
Szemét becsukja egy nővér,
Nem rohan már.. A vöröslő vér.

Vöröslő vér...

Streck Dániel

Járom a sötét utcákat,
Kopog a cipőm a betonon.
Egy érzelem úgy árad,
Mint a makacs feromon.

Tetszel! Lángolok érted!
Te csodálatos Istennő.
Ha pezsegne forró véred,
Elpirulna a teremtő!

Szinte felragyog az est,
Ahogy fantáziám táncol.
Hogy majd a forró test,
Engem magához láncol!

Elolvad mellettem a tűz,
S semmivé válik a pára.
Megüt a mocskos dohánybűz,
Mikor rágyújtok egy
cigarettára.

És akkor már eszembe jut,
Hogy én nem is dohányzom!
A füst a tüdőmbe lejut,
Nikotin remeg a számon.

Összezavarsz te ördög!
Ballal, vagy jobbal lépjek?
Mire már majdnem döntök,
Arccal vagyok az égnek...

És akkor parfüm pofoz fel,
Az eső áztatta betonról.
Egy olyan illat amellyel,
Levettél a lábamról.

Kinevetsz, ennyit kérdel:
- Mit csinálsz a földön?
Magamrarántom két kézzel,
Legyőzött az ösztön!

Streck Dániel

Felrobbant a pillanat.
Új született általad.
S rozsdásodik a fény,
Bús idő. Rég koravén.

Akkor megszületsz te,
Ó te magányok veszte.
S csodaszínű létezés,
Rozsdás fényre éhezés.

Inspirál minden szavad.
Léted erkölcsömön lakat.
Óvsz, s vigyázol énrám,
Ezért lüktet ősi vénám.

Elveszítlek az időkben,
Te örökérvényű időtlen.
Eltűnsz óriási térben,
Reménnyé válsz a szélben.

Késed szürke szívembe
döfted.
Már nem tudok írni többet.
Erkölcsről hulló lakat,
S várom,
Hogy robbanjon a pillanat.

Streck Dániel