Akarat rajzol meg engemet,
Fantázia alkotja testemet.
Remény festi le lelkemet,
Tudásból születik a képzelet.

Ideállá, tökéllyé alkotsz.
Létemért naponta harcolsz.
Festesz, csinálsz mindig,
És feltámasztassz a sírig.

Sajnos én csak benned élek,
Nem vagyok más, csupán lélek.
Nincs baj, s nincsenek hibák,
De nem is láthat a gaz világ!

Miért nem oda teremtettél?
Engem magadban felejtettél!
Én miért nem igazából élek?
Ahol sok ember, sok lények?

De látom, ahogy veled bánnak.
Lehordanak ők, fűnek fának.
Jót akarsz, s rosszat kapsz,
És a bajban hozzám szaladsz.

Pedig nincsen húsom, testem.
Nem tudsz átölelni engem.
Mégis nekem sírsz, mesélsz.
Tőlem lelki vigaszt remélsz.

Már tudom, megvédesz tőlük,
Hogy ne tanuljak belőlük.
Hogy ne rontsanak el ők,
Gyilkosok, hűtlen szeretők.

Köszönöm, hogy benned élhetek.
S benned a világra léphetek.
Hogy gyúnyos mosollyal mondjam:
Érinthetetlen vagyok, s voltam!

De most meghalok. Veled.
Utolsó napok.
Mert csak remény vagyok.

Streck Dániel