Lehull alám,
S csicsereg
Egyszer majd nagy leszek.
Óriási, nem látható
Múlandó, mint a szó.

Nagyobb mint egy háború
Vers, több száz sorú,
Könyv, ezer oldalú
Vén, csicsergő kisfiú.

De életem s halálom
Az lét hajfonatán,
Mint alma a fáról
Lehull majd én alám.

/Streck Dániel/

De furcsán nézel rám
Vissza a színes közönyből
Ideje táplálkoznod
Hiú, hazug örömből.
Ugyanaz vagy,
De máshogy festesz,
Bárhogy is,
Engem valósnak sejtesz,
Vagy sejtetsz...
Már nem is tudom.
Bámulom.
Megigézel engem,
S én magamat.
Hazudok, megtévesztem
agyamat.
Egóm mint mamutok
Tapossák a valót.
Nem fogadom a szót,
Inkább teremtem.
Arcomat Istenként
Szerettem, benne
Órákig merengtem.
Bár igaz érzem,
Hogy lassan felfal
Engedem hadd égjen
Talán a kép is elhal.
De furcsán nézel rám
Vissza a színes közönyből...
Vajon ugyanúgy festek,
Mindegyik tükörből?

/Streck Dániel/

Elrepülök magányosan,
Mint a felhő oly magasan.
Ahol csillag is csak félve néz
A Napsugár folyva törik mint a méz.
Ahonnan minden hangot halkan hallok
Istent is csak félve vallok,
Ahol minden ember olyan tiszta,
Mint a csecsemőben égő szikra.
Ahonnan minden tettet félve látok,
Innen tekintek le rátok.
Mindegyiket felismerem,
De bevallani félve merem.
Bennetek majd kételyt hagyok,
Hogy én sem több, mint ember vagyok...

/Streck Dániel/

Ha megszólítasz
Ígérem hallgatni foglak.
Csak mondd ki, mi benned van
Akkor is, ha nem igaz.
Oly sok szavad talál otthonra
Kongó lelkem falain belül.
Leül, s vár az ostromra.
Milyen nyelven beszélsz?
Azon, amelyen tegnap?
Vagy a világ összes nyelvén,
s húrján pengetsz engem.
Remélvén, hogy előtted
sosem szerettem.
Úgy igazán.
Miért félsz a jobbtól?
A nálad jobbtól?
A múltam egy kiégett költő tolla,
S te jöttél helyette.
A könyvén por remeg,
Már te uralkodsz felette.
Alkony köszöntött ránk,
Abból hajnal hasad ismét,
Így veti le s fel,
Kopottas hálóingét.
Hallom, hogy megszólítasz,
S én hallom minden szavad.
Talán még azokat is,
Melyeket nem szabad.

Az arcomat hűvös szellő fújja
Hűvösebb mint máskor.
Hűvösebb mint eddig,
Hűvösebb mint bárhol.

Alatta terül el a nyirkos utca teste
Megpihen rajta a rideg őszi este.
Keblén kóborol az utca lámpa fénye,
Eltűnik benne az utca lánya lénye.
Ahogyan haladok, horkolnak a házak
Benne a rabok régen álmot látnak.
Csillan a tócsa, zizzen a csillag,
Megüti az orrom az éles fémszag.
Mellettem tapos a vastelep talpa,
Nézem ahogy mohón az erdőket falja.
Majd egyik kezemmel egy illatot megfogok,
A következő padon rögtön megrogyok.
Az elmém az illatnak alázatos rabja,
A szívemet most egy levendula lakja.

Streck Dániel

Őszes hajú óriásként emelkedik,
S védi kőtestével saját szívét,
Szürke, hamuízű szeretteik
Most téglaként élnek ismét.
Bástyái várnak áldozatot,
Rideg bőréből kandikálva,
Magasba nyújtva testét
Majd hullik le a pusztulásba.
Mögötte zord, óriási öreg-bérc,
Gyomrában forrón visítva él az érc.
Koboldok kalapálják keményre,
Majd halott angyalok emelik,
Képmutató istenek kezébe.
Olcsó gúny-patak csordogál
A várárok körébe,
Benne húsevő vén halak,
Marnak egymás börébe.
És a várnak poros sötétében,
Kihűlt ércrácsok árnyékában,
Vízért kiáltó holtjelöltek
Fürödnek a Hold hideg játékában.
Néma király lépteitől zsong a kő
S azt gondolja, mindenek ura ő.
Pedig tudom, nincsen neki mása:
Üres folyosók, és a vasérc kongása.

Streck Dániel

Ezennel bejelentem, hogy múlt hónapban megjelent első, önálló verseskötetem, Ízisz címmel!

Észrevehettétek, hogy az utóbbi időkben ritkábban frissült a blog, s ennek az az oka, hogy rengetek munkával járt a kötet megvalósítása. A közel 100 oldalas, 75 verset és 3 saját idézetet tartalmazó könyv megrendelhető.

Érdeklődni telefonon, a 06 20/336 48 43-as telefonszámon, vagy az iziszkotet@gmail.com e-mail címen lehetséges.

Érintésed ha fogva tart
Szabadulni nem szeretnék.
Zsongva, hangosan felednék,
Hogy milyen volt azelőtt.

Mikor szavad karja ölel,
Nem létezik téli fagy.
Hajad takarómmá tétetik
S nem tudom milyen volt
A romok alatt.

Mikor a szemed megtalál
Akkor kínzóan fáj a múlt,
Veled létezik élet s halál,
Meg múlt dédapám keze
Ki értem nyúlt.

Sosem kérdeztem senkitől
Hogy miért van ami van,
Véreztem, s véreztettem
Meg szerettem hamisan.

De most más, minden más...
Hajad takarja életem,
Öled ringat át
Egy nem érdemelt életen.

Streck Dániel

Ahogy tekinteted megtalál
Elmém tisztítótüze éget.
A lángja lassan felzabál,
Felizzítja háborgó véred.

Mint egy féreg, felfalna,
Mert azt mondja hibáztam.
Hogy szíved édeni alma,
Melyre felejtve vigyáztam.

Elmúlásom torzon tükrében,
Ráncaimban bujkáló emlék.
Hű símogatás egy tüskében
Amely téged szúrt nemrég.

S ha azt mondom megbántam
Akkor meg csalónak nevezel,
Ki olyanért amit nem tett
Egy életöltőn át vezekel.

Bánom. De még mindig égek,
S hiába hív tova az élet,
Szíved lángjában maradok,
Hogy ott tova-tova éljek.

Streck Dániel

Ó drága, madárcsicsergő kedves.
Titokzatossága fájóan keserves.
Mit érez irántam forrón izzó szíve,
Lüktet, mint csillagok hűvös íve
Zűrös sötétségben táncoló, istenek híve.
Ahogyan ajka mosolyra húz
Szívem úgy fordul komolyra.
Ahogy a lélegzetnél a blúz,
Úgy szívverésem is föl-föl mozdul.
Kérlelhetnél Istenem, legyek bátrabb,
Hisz átestem már mindenen.
De ez a nő, több annál,
Erősebb a vasnál, fényesebb a napnál.
S bár lelke kényesebb, úgy minden
szava a pengénél élesebb.
Hogyan felelnék hát meg neki én,
Egyszerű magamban?
Nincs több szavamban, mint ócska rím,
Agyamban megannyi torz kín, mint katonának
az eltaposott bakancsban.
Hát akkor hogyan? Hogyan lehetnék
szemében színarany? Itt állok,
figyelmére szomjasan, s arra gondolok,
létezem-e én magam? Szeme tükrözi-e
arcomat, mikor karátosan süti az alkonyat.
Füle hallja-e a hangomat, vagy elfoszlik,
mint őszülő hajfonat?
Drága hölgyem, tudod-e, hogy létezem?
Csöndben magamra húzom a földem,
S odalenn átalszom életem.
S többé nem kérdezem.

Streck Dániel

Az életem ravatalán
Színt kell vallanom.
Halálom pirkadatán
Ledobom a paplanom.

Nem születtem jónak,
Az anyám tett azzá.
Mert hittem a szónak
S így váltam igazzá.

Erkölcsöm sem volt,
Hát a Kisöreg adott.
Mikor ő lett a Hold,
Bennem jót hagyott.

Néma tölgyként apám,
Vad szelektől védett,
De kettőnknek taván
Az élet eltévedt...

A bátyám puszta léte
Mosolyt csal arcomra
S a néhai "távolléte"
Hasonlít egy alkonyra.

Drága, szép kisöcsém.
Vigyázok rád örökre!
Mint fákon a kömény
Kéreg a rögökre.

S végül az én mátkám,
Ki megtanított arra:
Hogy van egy bátyám,
Öcsém, anyám s apám!

Streck Dániel

Létednek makacs aranysugára,
S annak zafíros ragyogása,
Lélegzetem gyors szaporázza,
Férfi jellemem olcsó dadogása.

Közeledben enyhülést nyerek
A vadvilág ezer szemei elől,
Aggodalmam fájóan recseg,
Majd saját romjaiba ledől.

Bújjak hát most árnyékodba,
Melyet brillszínű tested ad,
Sötét hajad úgy van fonva,
Hogy egy hűs esőnek testet ad.

Az arcomat símogatva nézlek,
Vágylak az életnek ritmusára
Ujjong érted test és lélek,
Te létemnek makacs aranysugára.

Streck Dániel

Az Ízisz költészet a mai napon elérte a 13 000 egyéni látogatót! 

Az immáron lassan 2 éves blogon több, mint 100 vers olvasható, mellette novellák, és idézetek is megtalálhatóak. Hűségeteket köszönöm, várlak vissza titeket a továbbiakban is!

Látom ahogy sétál az úton,
S kezével pitypangot tép.
Kívánja őt lelkem s húsom
Egy bíbórcsókért visszalép.

Ahogyan a nyári szél babája,
S az haját ringatja forrón,
Úgy menetel a végzet arája
A délibábos, meleg korzón.

A kecses alakjáért remegve
Hajol meg a tüzes végtelen,
S szoknyája könnyen lebegve
Nyugtatni engem képtelen.

Mint lávanyom, éget rúzsa
Mert emlékszem, egyszer rég
Engem csókolt ez a múzsa,
Kit ma ismét úgy elnyernék!

Egy fa alatt ülve verselek,
Hogy milyen újra látni őt.
Engem mély kútba vessenek,
Ha nem szeretem ezt a nőt...

Táncol mellén minden csepp
Mint aranyon az igaz karát,
Bőre a lúdbőrtől oly krepp
Hogy hallni azon a szél zaját.

Zizegve izzik a szenvedély
Hogyha láthatom őt megint.
Persze ez csak egy fekély,
Saját lelkiismeretem szerint.

Papírom a szellőbe eresztem
Többet nem hallok felőle,
Engedem, hogy had eredjen,
Hátha majd pitypang nő belőle...

Streck Dániel

Ahogyan pupillád fénnyel játszott
Én úgy csodálkoztam mindenedre.
Egy fénykör szemedben látszott,
Hasonlítottál az Istenekre.

Fekete zuhatag volt a bús hajad,
És én éreztem ahogyan hirtelen
Aranyba öltöztet minden szavad,
Mely mindegyike néma s hírtelen.

Te csak feküsztél ott a valódban,
Én meg reád aggattam dolgokat.
Olyat miben még nem csalódtam,
Nevetést, s választ mi bólogat.

Majd így változtál szépen lassan
És lettél kesze kusza szinopszis,
Tábortűz a jeges fagyban,
Meg végtelen fekete Galaxis.

Streck Dániel

Hamuvá égett el a nappal,
Csak parázsából leskel.
Az idő csak úgy nyargal
Legyen minél előbb reggel.

A vulkános színben tánc,
És romantika jön világra.
Eltűnik az összes ránc,
Tükörkép törik szilánkra.

Csak a képzelet létezik,
Meg elmék vörös játéka.
Szerelmes tánclépteik
Meg a táncolok szándéka.

Ahogyan zizeg a levegő,
S izzik a vörös buzgóság
A lépteink alatt remegő
Tükörszilánkos tűztócsák

Eldobott ráncokat öltenek
És ők viselik helyettünk.
Az égbolt most fölremeg,
És megreped felettünk.

Skarlátul izzó zavartság.
Ennek tűnik minden mondat.
Pedig a valódi szabadság
Amiről most versem oktat.

Nem beszélek én másról,
Mint csodás szikranapról.
Ezer lángoló vágyról,
Egy romantikus pillanatról.

Streck Dániel

Éppen rosszat álmodsz,
Talán megint bántanak.
Rossz nézni ahogyan
Egy angyalnak ártanak.

Álmodat törjem szét?
Felkeltselek belőle?
Vagy hagyjalak még,
Rohanni ő előle?

Ahogyan fáradtan ül
Vonásaidra az éjjel,
Egy látképet szül,
Mit az agyamba ékel.

Fáj, ahogyan álmodsz.
Nem neked, hát nekem!
Minden megmozdulásod,
Egy újabb sebem.

A tudatnak születése
Mi igazán fájdalmas.
Agyamnak menekülése
Bántóan szánalmas.

S még mindig rohansz,
Rohansz, ahogy tudsz.
Úgy fáj a beismerés,
Hogy előlem futsz...

Streck Dániel

Először figyelmem vakult
fénye volt a ragyogásodnak.
Mély kútba száműzve élte,
Mindennapját a valóságoknak.
Majd később neked adtam
minden remény, és vágy
emlékképét. Múltadba
belehaltam, de reménykedtem
pár újabb percért. Fejszegetten
lépkedtem halálos kitérőkön.
Létemben nem hittem,
Így azt vásárra vittem.
Láncaimat saját érveim
verték véres testemre,
Lelkemre pedig az élet,
rányomta mocskos bélyegét,
cserébe láthattam annak
élces lényegét. Én, kinek
a racionalitás szele lakja
lyukas vitorláját,
daliás diadalt álltam a
gyermeki romantikán. Romlott
tintám hazug verset ír,
melynek minden sora, a hit
üdvéért sír. Te édes, mézes
pirula, csak tudnám hogyan...
Hogyan ültettél fényt szívembe,
s annak sötét rejtekibe?
Te átkozott csodaszer, türkiz
színű fénykehely. Végtelen
tavát hajózom a létednek,
melyen értem themüszkirai szüzek
vétkeznek. Te tollasszárnyú
napember, messzi galaxis lakója,
istenek földi, megtestesült valója.
Öledbe bújok, mint megbánt jelen,
Hajadba túrok, most itt vagy velem.

Streck Dániel

Márványosan csillog a Hold.
Tán' mint én, olyan álmos.
Nekem bőséges éjjeli zsold,
Apámnak csak... Tudományos.

Alatta ezüstszínű patakok
Egymásba rohannak részegen.
Én belőlük verset faragok,
Apám csak nevet a tényeken.

Abban aranyhal magára várat,
És én kifogom, és szapora!
Majd kívánhatok tőle hármat,
De apámnak, csak a vacsora.

És ha azt mi megesszük mind
Boldogan állok fel felőle,
Engem élettel, erővel hint,
Apám csak jóllakott belőle...

Ha utána én nyugodni térek,
Agyam a költészetet teremti.
Nekem ott repülhet a lélek,
De apámnak csak...
A reggelt jelenti...

Streck Dániel

Mikor a fájó anyaföldemen
Már véresen terem a búza,
Rájövök, hogy a förtelem,
Saját döntéseink túsza.

Anyaföldem nem bántotta
Sem magát, sem szeretőit.
És nem átkával áldotta
Fájdalommal telt temetőit.

Bár tudom, már késő rég,
Hisz már alkony a reggel,
De nekem kell a dicsőség:
Szívem egy paripát nyergel.

Vörösben égő szent táltos,
Fehér lelkemnek hű rokona.
Zöld mezőkön újra táncos,
Fejemen billegő őskorona.

Szeretlek Magyarország.

Streck Dániel