Mikor a fájó anyaföldemen
Már véresen terem a búza,
Rájövök, hogy a förtelem,
Saját döntéseink túsza.
Anyaföldem nem bántotta
Sem magát, sem szeretőit.
És nem átkával áldotta
Fájdalommal telt temetőit.
Bár tudom, már késő rég,
Hisz már alkony a reggel,
De nekem kell a dicsőség:
Szívem egy paripát nyergel.
Vörösben égő szent táltos,
Fehér lelkemnek hű rokona.
Zöld mezőkön újra táncos,
Fejemen billegő őskorona.
Szeretlek Magyarország.
Streck Dániel
Utolsó bejegyzések