Lehull alám,
S csicsereg
Egyszer majd nagy leszek.
Óriási, nem látható
Múlandó, mint a szó.

Nagyobb mint egy háború
Vers, több száz sorú,
Könyv, ezer oldalú
Vén, csicsergő kisfiú.

De életem s halálom
Az lét hajfonatán,
Mint alma a fáról
Lehull majd én alám.

/Streck Dániel/

De furcsán nézel rám
Vissza a színes közönyből
Ideje táplálkoznod
Hiú, hazug örömből.
Ugyanaz vagy,
De máshogy festesz,
Bárhogy is,
Engem valósnak sejtesz,
Vagy sejtetsz...
Már nem is tudom.
Bámulom.
Megigézel engem,
S én magamat.
Hazudok, megtévesztem
agyamat.
Egóm mint mamutok
Tapossák a valót.
Nem fogadom a szót,
Inkább teremtem.
Arcomat Istenként
Szerettem, benne
Órákig merengtem.
Bár igaz érzem,
Hogy lassan felfal
Engedem hadd égjen
Talán a kép is elhal.
De furcsán nézel rám
Vissza a színes közönyből...
Vajon ugyanúgy festek,
Mindegyik tükörből?

/Streck Dániel/

Elrepülök magányosan,
Mint a felhő oly magasan.
Ahol csillag is csak félve néz
A Napsugár folyva törik mint a méz.
Ahonnan minden hangot halkan hallok
Istent is csak félve vallok,
Ahol minden ember olyan tiszta,
Mint a csecsemőben égő szikra.
Ahonnan minden tettet félve látok,
Innen tekintek le rátok.
Mindegyiket felismerem,
De bevallani félve merem.
Bennetek majd kételyt hagyok,
Hogy én sem több, mint ember vagyok...

/Streck Dániel/

Ha megszólítasz
Ígérem hallgatni foglak.
Csak mondd ki, mi benned van
Akkor is, ha nem igaz.
Oly sok szavad talál otthonra
Kongó lelkem falain belül.
Leül, s vár az ostromra.
Milyen nyelven beszélsz?
Azon, amelyen tegnap?
Vagy a világ összes nyelvén,
s húrján pengetsz engem.
Remélvén, hogy előtted
sosem szerettem.
Úgy igazán.
Miért félsz a jobbtól?
A nálad jobbtól?
A múltam egy kiégett költő tolla,
S te jöttél helyette.
A könyvén por remeg,
Már te uralkodsz felette.
Alkony köszöntött ránk,
Abból hajnal hasad ismét,
Így veti le s fel,
Kopottas hálóingét.
Hallom, hogy megszólítasz,
S én hallom minden szavad.
Talán még azokat is,
Melyeket nem szabad.