Most elmegyek

Furcsa, mennyire nem értitek
Amit mondani akarok nektek.
- Csak testek, üresen kongó lelkek,
s lassan ezekké lesztek.
Hogy én lennék más? Ez is biztos.
Egy emlékmás, kopott húszforintos.
Nem élhetek képekből, mik szemem mögött
állnak. Törött rabja vagyok,
a fényes üvegszilánknak. Csömörlött
múltamból élve, hamisakat mondok:
Anyuka könyörgött, szám nemet mondott.
Holott helyeselt az, helyeselt némán,
Sosem feleselt, ha anyám nézett énrám.
Más vagyok. Hát ez biztos:
Szívemben ragyog, az ami piszkos.
De talán szabad vagyok. A szabadság
szolgája. Zavartság, amiért apám,
a távolságunkat szolgálja. Na meg
zavart vagyok, hisz hol él a Kisöreg?!
Ennek tudata, mint szögek, úgy lyuggatják
bőrömet. Csalják, s szívemet lassan
belakják, minden színemet az ördögnek
eladják. Szavaim most öltöznek, díszes
gyászruhába, elbújnak egy vers,
rímes zig-zugába. Fájok, amiért más vagyok.
Átok, de ne féljetek, nem rátok. Engem büntet
napról napra hevesen, vérben fürdet,
de már néha nevetem.
Furcsa, mennyire nem értitek
Amit mondani akarok nektek.
Elmegyek jó messzire, hol már emlékké lesztek.
Hol a jelmezek, na meg a jellemek,
az örök múltba, mélyen belevesznek.

Streck Dániel