Ha szóba tudnám önteni,
Hogy mily mélyen létezel.
S tudnád, hogy ott mindegy,
Hogy jót teszel, avagy vétkezel.
Mert nem változol.
Minden vonásod végleges:
Minden szavad, s megmozdulásod.
Nincsen tér, s idő,
Csak egy pillanat,
Mi emlékké nő.
S ott él a lét végtelenében,
Lelkem legmélyebb börtönében.

Streck Dániel

Rég írtam már rímet,
Az okát nem tudom.
Most nem érzem ízed,
s a lelkedet unom.

Furcsa egy költészet.
Ízisz, Streck Dániel.
A 20 éves bölcsészet,
Mit megosztok bárkivel.

S hogy vajh fontos-e?
Hogy én tudok-e adni?
Azt nem fogom én sose,
Őszintén elfogadni.

Hisz ha adok, kinek?
Miért? Van értelme?
Nem gyógyul be rideg
Emberek sérelme.

S ha nem adok? Akkor?
Akkor minek? Miért?
Miért írok tucatszor?
Majd a nagy semmiért?!

Írjak egyáltalán még?
Írjak csak fiókomnak?
Ott is a közzé válnék,
Szülő kezei kalózkodnak.

Tudom már kinek írok.
Írok majd én a tűznek.
Írok, ameddig bírok,
Hogy a fázóknak fűtsek.

Streck Dániel