"Egyszerre válj zsenivé, és maradj szerény.
Így a műszerénység nem öli meg a zsenit,
és a zseni sem száll el pusztulásra önmaga vélt nagyságától!"
Justinus
Séta idefent
Köztetek ébren.
S egy idegent,
Látok az égben.
Nem való ide,
Látja mindenki.
Elveszett hite
Miatt egy senki.
Mindenki tudja,
Egyedül ő nem.
Egy angyal súgja:
- Távozz tőlem.
Láthatatlan ruha,
S néma mondatok.
Áttetsző csuha,
Bele is olvadok.
Csábít a csuhás,
Hagyjak mindent.
- Gyere, futás!
Játszunk Istent!
Mennyországból,
Le a pokolba.
Isteni házból,
Messzi távolba.
Fehérből pirosba,
Békéből harcba.
Szabadból tilosba,
Márványból karcba.
És én vele tartok,
Mert ember vagyok.
Ezzel bűnt varrok,
És zsoldot kapok.
Nem is voltam
Angyal talán.
Bizalmat loptam,
Istennek taván.
Bocsánat nincsen
Csak piros méreg.
De szenvedek mintsem,
A szemébe nézzek.
Bocsánat Istenem,
Gyarló ember vagyok!
Te voltál a mindenem,
De mostmár a zajok.
Vörösen izzó fájdalom,
Pokolból ordító fohász.
De bűnömet vállalom,
Számomra ez a topáz.
De találkozunk még...
Streck Dániel
2012.01.15. 20:46
1 komment
Mint egy furcsa látomás,
Rángat engem.
Megalázó, de mégis csodás.
Kettő egyben.
Bóhócként jöttem a világra,
Úgy is élek.
Ha kell török ezer szilánkra,
De sosem félek.
Nem bánthat engem semmi,
Semmi anyagi,
Ezért jó Bohócnak lenni,
Nem pedig valaki.
Mert nem érek én semmit,
Mégis végtelent.
Hűthet jég, fűthet termit,
A folyamat végbement.
Nem karcolhat gyémánt sem,
S nem égek el,
Mert akárhányszor elestem,
Hitem nem vesz el.
Bohóc. Se több se kevesebb,
S az én ruhám.
Nem rosszabb, nem nemesebb,
Szakadtabb csupán.
Mert bohócba rúgni egyszerű,
És elévülő bűn.
Az embernek ez elvszerű,
Rugdoss hát hűn.
De én csak nevetek rajtatok,
Sok sok robot,
Mert akárhányat is adtatok,
Nem hagy nyomot.
Mert én csodát teszek,
Azzá válok.
Mindig is Bohóc leszek,
Ti pedig bábok.
Streck Dániel
2012.01.09. 23:12
3 komment
Szaladunk a fűben,
Te és én.
Pánsíp szól szűzen,
Dalköltemény.
Csalogat egy öreg,
Levélből van.
Alatta selymes kövek,
Reá zuhantam.
S jöttél is velem,
Vagy értem.
Forrón ölelő selyem,
Arcod az égen.
Téged rajzol minden,
Föld s ég,
Makulátlan hű Isten,
Ifjú vénség.
Aranykalászos búza,
Szél simítja,
S az égboltnak blúza,
A napot csitítja.
Felhőszínű gyémánt,
Szemedben ég,
Már érzem a hiányt,
Amiből elég.
Nem kell már rét,
És felhő sem,
Nem akarom másét,
Arcod keresem.
Megtaláltam gyorsan,
Hisz mágnes,
Összekovácsolt sorsban,
A kíváncsiság átles.
Miután megleltem arcod,
Kissé lehiggadva.
Tekinteted rajtam tartod,
Ezzel engem ringatva.
S máris újra szól,
Pánsípnak bűve,
Kitekint a fa alól,
Képzeletem műve.
Alszom...
Streck Dániel
2012.01.09. 20:53
2 komment
Utolsó bejegyzések