Már nem vagy te más,
Csak bús néma csönd.
Léted utáni villanás
Űzi a dús közönyt.

Elmondom, mi voltál
Míg voltál nekünk.
Erős kéz mi szolgál,
S begyógyítja sebünk.

És tudod, hogy még
Mi voltál nekünk?
Szó miből én lopnék,
És segített, hogy
jók legyünk.

Már nem vagy te más,
Csak hű vezérhang.
Érzelem mi felemás,
Fiktív lélekharang.

És végre elmondtam.

Hogy te vagy a minden,
Rét, víz, friss kövek.
Gyászod eddig őriztem,
De még mindig élsz.
Kisöreg.

Streck Dániel

Mézszínű szőlőszemek
Csillognak távolabb.
Ahogyan a nap lemegy,
Képe csak hatásosabb.

Beleolvad a tőkékbe,
Megrajzolja árnyait.
Az a fáradó hőségbe,
Kinyújtozza szárait.

Sorok között utacska
Vezet fel egy dombra.
Azon lusta nyulacska,
A saját árnya szobra.

A dombról nézel rám,
Oly távolinak hatsz.
Láttalak én ezerszám,
De mindig újat adsz.

Dombod én megmászom,
És ott majd ölellek.
Végignézünk a tájon,
És napsugarak ölelnek.

S letekintek az útra,
És mit látok, férfit.
Ki dombot mászik újra,
Látja szőlők árnyait.

Felér, és már ő ölel,
Én szellemként mozgok.
Itt vagy hozzám közel,
De süket mit kimondok.

Életed dühös éjszaka,
Melyben dühös zajok.
Én abban csak egyetlen,
Magányos villám vagyok.

Streck Dániel

Annyi mindent látok,
Mikor járok,
A nagyvilágban.

Nem hibátlan.

Annyi mindent hiszek,
És viszek,
A nagyvilágból.

Nagy hibákból.

S annyi mindent tudok,
Hogy már futok,
A vén hibáktól.

Naiv vagyok.
Elhiszek én mindent.

Streck Dániel