Egy utolsó verset írok,
Utána tintám elfogyott.
Most a lelkemért vívok,
Amit az élet ellopott.

Könnyel írott versemet
Bocsájtom most elétek.
Egy kicsit a terhemet,
Át kell - hogy vegyétek.

Ha nem csak én cipelem,
Életek gúnyos gennyét,
Akkor akár elviselem,
Torkomon a pengét.

Haljak meg én tisztán,
De ne mocskos ruhaként.
Nem leszek egy a listán,
Mit kihúznak kudarcként.

Ember vagyok, és lélek!
Nem pedig szemeteskosár!
Költő leszek amíg élek,
Zöldellő, és nem kopár!

Egy papirost tékozló,
Semmihaszna versköltő.
Természetben szétfoszló,
Magányos emberöltő.

Semmi más.
S nem hibás!

Streck Dániel

Két perc múlva éjfél.
Hogy vánszorog az est.
Néha lassabb egy évnél,
Ez a porladó test.

Üres bögre álmosodik,
Benne már alszik a tej.
A csend még álmodozik,
Hátha lesz még zörej.

Mesélő fénykép lebben
Szemem elé a magasból.
Majd elázik a tejben,
Utána kapok magamtól.

Zongoraszót hallgatok,
És várom, hogy jöjjön.
Nélküle holt vagyok,
Elő kell, hogy törjön.

Petróleum-tűz fényét,
A porcelán másolja.
Elnyeli tüze jórészét,
Majd az időt vádolja.

- Kopott vagyok énmár,
Ilyen dolgok tükrének!
Nem lesz fényem oltár,
Mindenféle szépségnek!

A falon gitár szenved,
Amnéziában már rég.
- Nincs ki engem penget,
Ezért vagyok árnyék!

Milyen harapós minden,
Emígy az éjfél felé.
S önimádóként hittem,
Hogy létem fényrelé.

Nem harapós itt semmi,
Én vagyok hálátlan.
Nappal a tej képtelen
pihenni,
S gitár zenél hálásan.

Az agg porcelán fényes.
A tükre örök és finom.
Nappal a keserű: édes,
S nem létezik éjiszony.

Nem esik le egy kép,
A fekete fellegekből.
És ha igen, tovalép,
Nem csikar könnyet
a szemekből.

Főleg nem olyan kép,
Amin Te vagy.
Vén hiány.

Streck Dániel