Szervusz, kedves naplóm!
Hogy miért szólok hozzád?
Ily hűen, és hitvallón?
Hogy tollam miért vonzád?

Mert előtted nincs titkom.
Előtted az vagyok aki.
Benned lehetek én titkon,
Gyarló, vagy akár lovagi.

Mert elfogadsz rossznak,
És könnyezed ha jó vagyok.
Mert benned jók a rosszak,
És lehetnek ördögök az
angyalok.

Tán az vagy ami én vagyok,
Kesze kusza papír elme.
Ki utat keres, de gyalog.
Kinek van hozzám türelme.

Bennem oly sok az eszme.
S neked oly sok a lapod.
De bárcsak mind vérezne,
Ha én egyszer meghalok.

Streck Dániel

Az úton egy törpe sétált,
Hátán óriási batyu ült.
Elméje testétől szétvált,
Gigászi gondolatot szült.

Kérdéseket tett magának,
Mikre választ nem tudott.
Lelke behódolt a magánynak
És küzdelemből megbukott.

Kinyitja zsákját, belenéz.
Abban sok zord érzelem.
Szíve és lelke belevész,
Egy zsákban ennyi sérelem.

Lenézi egy arc zsákjából,
Majd beleröhög az arcába.
Düh jön a törpe szájából,
Felkapja zsákját a markába.

Cipeli tovább, nem bírja,
Mert ki kell nyitni újból.
Egy arc a szándékot sírja,
Hogy nem lett tett a húsból.

Alóla egy mondat morgott,
Savanyú arccal törpénkre.
Hisz bókot sosem mondott,
Egy mesebeli szépségre.

Nincs mit tenni, cipelni.
Cipelni a súlyos málhát.
Muszáj lesz még viselni,
Ezt a terhesen bús mázsát.

Streck Dániel