"Az irodalom, az Úr egyik gyönyörű palástja."

                                                         Justinus

"A lusta embernek nincs jövője."

                                         Egy jó barát

Csalódások sora, napról napra,
ezt vetem most, egy gyűrött lapra.
Leírom azt, mit igazából érzek,
Leírom neked, hogy évek óta vérzek.

Bársonyos selyemként ölel tekinteted,
De ólomként nehezedik megint a kezed.
Ne érints engem, ha észre sem veszel,
És így szememben, bálvánnyá leszel.

Halálszín éjjelként, szakad rám a szó,
Mely felém úszik, mint ama álomhajó.
S tűzkőből fakadó szikra, szemed varázsa,
Úgy zúdul tejköd, lelkemnek tavára.

S újra elfog, az őszinte gondolat,
Hogy elsúgjam neked, egyetlen gondomat.
De úgy sem figyelnél, hisz nem én vagyok,
Kinek sötét írisze, a tiédben ragyog.

El kell engedjelek, láncokat szakítva,
Érzelmemet hideg, rács mögé szorítva.
Hisz meddő gyönyör, mely rólunk mesél,
S nem győz az érzelem, mely gyarlón remél.

Nem te vagy, s neked nem is én,
És nem állok többé, a szavak peremén.

                                                              Streck Dániel
 

Sziasztok olvasók! Holnap elutazok 3 napra, így legkorábban csak Vasárnap délután várható új vers. De! E kései órán, még tollat ragadtam, s írtam nektek egy altatót! Íme:

E kései órán, nyúlok hát a tollhoz,
Előttem az Álomnak Démona szobroz.
Várja mikor, csukódik a szem,
Mikor ejti tollat, a remegő kezem.

Arra várhatsz! Kiálltok feléje,
Egyenesen nézve, nagy bamba szemébe.
Kész lesz a mű! Ordítok újra,
Tekintetét most, lelkemig szúrja.

Első tollvonás, és az első mondat,
De máris képtelen vagyok, húzni a tollat.
Már megint Te!? Kérdezem dühösen,
Izzik már a fejem, kéken s vörösen!

S csak kacag, nevet az arcomba,
Bele akar szólni, lírikus harcomba.
Nem fog menni! Dünnyögöm magamban,
De hallja az álmot, haldokló szavamban!

Egyre kevesebb a szó, s a lendület,
Ki fog rajtam, a mélységes szédület..
Győz a Démon, látja napomnak végét,
S megakadályozta, a mű születését.

Írni akarok! Hol a reggel? Már várom!
Mert eme éjjel, biza győzött az álom...

                                                     Streck Dániel
 

"Vád által a legkönnyebb, mástól elvenni a boldogságot."

                                                                          Streck Dániel

Elmúlott pillanat, mely után szaladok,
De megállok végre, s egyhelyben maradok.
A döbbenés perce, tudatosult bennem,
Nem szabad futni, nem kell már mennem.

A szekér, mely utast már nem keres,
Nem tudja, de útja cseppet sem sikeres.
Teli van hazuggal, kit ingyen cipelhet,
Ezért a tettért, még nagy árat fizethet.

Győzd le a gazt, mely megpróbált benőni,
Nem kell a hazugnak, rögtön bedőlni.
Nincsen rá szükség, ne fuss utána,
Előbb ugornék, a hömpölygő Dunába.

Nemesebb a cél, melyért Isten alkotott,
A cél, melyért millió álom meg halhatott.
De tudom, az álom igazi, örök s édes,
Siet az utam, mert a létem az véges.

Ha igaz mersz lenni, nincs mi maszatol,
Valósítsd hát meg, miért a szíved zakatol.

                                                                           Streck Dániel

Aranyló kalászok között, lassan sétálok,
Tekintetemet vonzza a nap, s mit látok.
Egy virág, mely fényesebb az égnél,
Ne tépd le Daniel, legyél észnél!

Csak lépj közelebb, s nézd őt,
Védd a naptól, s adj neki tetőt.
Hisz véges, mint minden más,
Törékenyebb, mint egy látomás.

S látod a virágban, életed végét,
Látod szirmában, magad egy részét.
Arcod pillant, saját szemedbe,
Ekkor emeled, a virágot a kezedbe.

S ő törik, haldoklik, s halált lát,
Nem láthatod többet, gyönyörű harmatát...
Utolsó pillantást, haldokolva űzi rád,
Ekkor már késő, már nem csókolhatja szád...

Mily törékeny, mulandó, s gyenge,
Mennyire halott most, ami egykor zsenge.
Mennyire fáj, te okoztad a véget,
Ő adott ezret, s te nem adtál szépet..

De új terem, új világ bomlik eléd,
Új kép, s illat vonul most feléd.
Szebb, mint amit merni reméltél,
S új ezer halál, mely mindért feleltél.

Ez hát a szerelem, múló pillanat,
Egy virág a réten, mely múl egy perc alatt.

                                                                   Streck Dániel

A következő verset szeretném Édesanyámnak ajánlani.

Mint játszó nagyvad, ki vadat űz,
Úgy vagy te védelmező, ősi tűz.
Mint óvó sasmadár, ki szárnya alá vesz,
Én vagyok a gyümölcs, s Te, ki permetez.

Életem első lépése, melyben nem volt senki,
Mikor elestem, rohantál magadhoz venni..
S te mondtad először, állj fel gyermek,
Ha nem teszed, az életben is elvernek.

Te voltál az, ki sírt első versemen,
Ki látta a szeretetet gyermeki szememben.
És te voltál az, ki álltál mellettem,
Ha életem nehezétől, őszintén szenvedtem.

Te vagy Anyu, ki nyújtod kezedet,
S elfordítod fejed, ne lássam szemedet.
De ha sírsz tudom, hisz Te vagyok én,
Én vagyok neked, a legszebb költemény.

Örökös támasz, nélküled nem lennék semmi,
Nélküled nem sikerülne, felfelé menni.
Köszönöm hogy vagy, köszönöm hogy lehetsz,
Köszönöm Anyu, hogy őszintén szeretsz..

Fiad vagyok mint csillag, mi odafent ragyog,
Anyu, én nem más, mint lelked gyümölcse vagyok.

                                                                        Streck Dániel

Ha nem kellek, könyörgöm űzz el!
Esetleg tisztíts fénnyel, pusztíts tűzzel.
De foglalkozz velem, szólj értem,
Kérlek kopogtasd meg, kőkemény vértem.

Kopogj, ne add fel, ott vagyok még,
Nem fog rajtam a rozsda, messze a vég.
Hullni fog, a tonnanehéz páncél,
Legyen az vas, vagy keményebb acél..

Birtokodban lévő őserő, a lakat kulcsa,
Csak Te menthetsz meg, bármily furcsa..
Pont te, ki tűzzel pusztítasz,
S te, ki a csendben is ordítasz.

De tudom már, ez az, a szerelem,
Vaspáncélban is könyörgök: KEGYELEM!
Nincs pajzs, nincs ellene védelem,
Mégsem a legerősebb érzés a félelem.

Valami más, mely versbe nem írható,
Mely nem nevethető, s nem is sírható.
Valami más, mely nem ebből a világból ered,
Mosolyra nyitja szád, és könnyre kényszeríti szemed.


Te megtetted azt, amit könyörögve kértem,
Léptél, néztél, s lehullott a vértem.

                                                                                          Streck Dániel

Ő a mag, s én csak föld vagyok,
De ha ő kel, határt én nem szabok.
Öntözni kell hát, szerelmes vízzel,
Hogy a végén pusztítson, emésztő tűzzel.

De hosszú az út, nehéz s veszélyes,
Néha lustul, de utána szeszélyes.
És végül túljutva, kisezernyi bajon,
Szárnyalni fog, végtelen szabadon.

Felhők felett, szárnyalva pillant,
Épphogy észrevettem, tova is illant.
Egy perce, még az ég felett szállt,
Mire lenéztem, már a küszöbön állt.

Üdvözöllek Ihlet, óriássá nőttél,
Kicsit késtél, de végül jöttél.
Senki máshoz, hozzád vagyok hű,
Én vagyok a költő, s te vagy a mű.
 

                                                           Streck Dániel