Vallomás

Csalódások sora, napról napra,
ezt vetem most, egy gyűrött lapra.
Leírom azt, mit igazából érzek,
Leírom neked, hogy évek óta vérzek.

Bársonyos selyemként ölel tekinteted,
De ólomként nehezedik megint a kezed.
Ne érints engem, ha észre sem veszel,
És így szememben, bálvánnyá leszel.

Halálszín éjjelként, szakad rám a szó,
Mely felém úszik, mint ama álomhajó.
S tűzkőből fakadó szikra, szemed varázsa,
Úgy zúdul tejköd, lelkemnek tavára.

S újra elfog, az őszinte gondolat,
Hogy elsúgjam neked, egyetlen gondomat.
De úgy sem figyelnél, hisz nem én vagyok,
Kinek sötét írisze, a tiédben ragyog.

El kell engedjelek, láncokat szakítva,
Érzelmemet hideg, rács mögé szorítva.
Hisz meddő gyönyör, mely rólunk mesél,
S nem győz az érzelem, mely gyarlón remél.

Nem te vagy, s neked nem is én,
És nem állok többé, a szavak peremén.

                                                              Streck Dániel