Aranyló kalászok között, lassan sétálok,
Tekintetemet vonzza a nap, s mit látok.
Egy virág, mely fényesebb az égnél,
Ne tépd le Daniel, legyél észnél!
Csak lépj közelebb, s nézd őt,
Védd a naptól, s adj neki tetőt.
Hisz véges, mint minden más,
Törékenyebb, mint egy látomás.
S látod a virágban, életed végét,
Látod szirmában, magad egy részét.
Arcod pillant, saját szemedbe,
Ekkor emeled, a virágot a kezedbe.
S ő törik, haldoklik, s halált lát,
Nem láthatod többet, gyönyörű harmatát...
Utolsó pillantást, haldokolva űzi rád,
Ekkor már késő, már nem csókolhatja szád...
Mily törékeny, mulandó, s gyenge,
Mennyire halott most, ami egykor zsenge.
Mennyire fáj, te okoztad a véget,
Ő adott ezret, s te nem adtál szépet..
De új terem, új világ bomlik eléd,
Új kép, s illat vonul most feléd.
Szebb, mint amit merni reméltél,
S új ezer halál, mely mindért feleltél.
Ez hát a szerelem, múló pillanat,
Egy virág a réten, mely múl egy perc alatt.
Streck Dániel
Utolsó bejegyzések