A fekete ködben álldogálok
Egy vasútállomás peronán.
Könnycseppes ezüst-hályog
Csillan a talapzat porán.
Tükör, így felnézek róla,
A Holdnak szemébe egyenesen.
S a létrát kikapva alóla
Fényét a sűrű porba temetem.
Mögöttem vonat zúg a távolban,
Rámnéz a vasérc megmunkált arca.
Fény alszik a vashideg jászolban,
A Hold táplálja, s ez a kudarca.
De mégis boldogít a tudat
És azzá is tesz az értelem.
Érzelmem a sötétségen mulat,
Vicces, pedig hűen fénytelen.
Tulajdonosa lenni a tudatnak,
Hogy hozzám vezet sorsod uta.
Sőt birtokosa lenni az utaknak,
Útnak min nem burjánzik a ruta.
Nevetésed
Mint üveggolyók szétgurulása
Egy selyemsálnak békés ölében.
S dallamaid lágy felkondulása
Életem búskomor szürke ködében.
Mosolyod
Mint egy gyémántcsepp szikrája
A Napnak éltető sugarai alatt.
Úgy zöldell ki elmém óriás tája
Ha mosolyodból számomra is maradt.
Érintésed
Mint lágy pillangószárny nyílása
S annak harmónikus próbálkozása.
Egy szerelmespár fában élő írása
Két fülig fiatal hiú ábrándozása.
Léted
Mint vízcsepp az eltévedt életnek
Ki port szív a sivatag gyomrában.
Ha már vénáim csak vízre éheznek,
Áztasd sivatagom a kékes pompában.
Mert hatalmadban áll.
Minden, hatalmadban áll!
Streck Dániel
Utolsó bejegyzések