Egy levél a földre hull.
Kopogtat az ősz az ajtóban. Bágyadtan,
álmosan ásítozik a Nap.
A világra lassan sötét fátyol zuhan.
Mezítelen faágak kísértik a tájat,
miközben az kormosan, leszegett fejjel
elmúlik.
Éppen ezen a kedve szegett tájon haladok
keresztül. Kabátomba néha belekap a hűvös
októberi szél. Kalapom karimáján meg-megpihen
egy elfáradt, öreg, ráncos tölgyfalevél.
Utam során egy temető mellett haladok el.
A mindössze fél méter magas sövénykerítés fölött
könnyedén belátni a körülbelül 5 hektáros
területre.
A fehér márványsírokon egykor vörös, mára
elszomorodott rózsák hevernek.
Szirmaikat rég a szélnek ajándékozták.
Gyászoló özvegyek sírják a szürkületbe imáikat.
Kicsit meglep, hogy mennyire él az utca. Ahelyett,
hogy az emberek odabent egy forró tea társaságában
várnák a rossz idő végét, beleolvadnak az alkonyba
idekint. Harmincegynéhány éves anyuka tolja
babakocsiját. A kisded pár méterenként kihajítja
cumisüvegét, s anyja minduntalan felszedi azt.
Bájosan, alaposan letisztítja, majd visszaadja
gyermekének.
Az hahotázva örül neki, majd seperc alatt megunja,
s újból az utcának ajándékozza azt.
Ahogy elnézem alig fél órája lehet vége a tanításnak.
Az iskola kopott, letört téglalépcsőjén tarka viseletű
diákok, seszínű hajjal, és valami furcsa nyelven beszélnek.
Azt hiszem szleng a neve.
Kis idő múlva megérkezem a házamhoz. Nem egy palota.
Egy kicsi, de rendezett kertes ház.
Halovány sárga faláról szinte lepattan az őszi komorság.
A kéményből kiömlő, szeptemberszínű füst pedig melegséggel
tölti el minden porcikámat. - Itthon van...(!)
A haloványkék, enyhén csipkézett függöny mögött határozatlan
mozgolódás támad. ( - Megérkezett...(!) )
Szürke ballonkabátomból egy háború után előhalászom a
lakáskulcsomat, majd átfagyott kezemmel, 5 perc után
beletalálok vele a zárba. Az ápolt, cseresznyeszínű
fakapu, mintha vízen siklana nyílik ki előttem.
Benyitok...
A benti világ teljes ellentéte a kintinek.
Vörösen élő, illatot pulzáló rózsák élnek a dívány
melletti dohányzóasztalon. A nappaliban a zöld minden
árnyalatában élő díszfa pózol. Igen, ő él. Határozottan.
Forró, olasz étel illata udvarol érzékszerveimnek.
A két méter széles boltív alatt átsuhanva érek be
a konyhába.
Most érzem: spagetti.
És akkor a díszfánál, rózsánál, melegnél, spagettinál
sokkal szebb, illatosabb, és finomabb teremtést pillantok
meg. Odalopódzom a háta mögé, majd nyirkos, hideg kabátomban
átölelem forrón izzó testét.
Ölelésemtől szinte lefoszlik alakjáról az elkopott,
Garfield mintás pamutpóló. Arcával belebújik nyakamba.
Szemét becsukva, száját mosolyra húzva megszólal:
- Szia Daniel.
- Szia Tinetta.
Folyt. köv.
Streck Dániel
Utolsó bejegyzések