Gyémánt testet rajzol
Most a rétre a napsugár.
Egy árva méhet hajszol
Ez az agg nagy kufár.

Ezer csók atyja lenne
Ez a mindennapos 
romantikus naplemente?

Türkiz tükröt mázolgat
Tavak ezüst tálcájára.
Ezernyi szépet ápolgat
Így vigyáz erdők nyájára.

Ezer szerelem szülőanyja
Ez a mindennapos
Pár órás epigramma?

Bíbor maszkot öltöztet
Síkságok óriási testére.
És aranyvízzel öntözget
Hogy erejéből maradjon:
estére.

Ezer életnek az Istene
Ez a mindennapos
Csodálatos Naplemente...

Streck Dániel

Részeg cserebogár játszik
Aviátort a sötétségben.
Zajként száll háztól házig,
Az éj komor sötétjében.

Fényt keres, mint az ember,
Még akkor is ha nincsen.
S ha majd nap gyúl egyszer,
Boldogság akkor sincsen.

Csak bandukol téren és
időn át, mint vak lázálom.
Hajtja a vak elismerés
Keresztül a sötét tájon.

Fától fáig, csillagtól egy
másikig, szinte már vakon.
De a bogár addig megy,
Míg jegyzik: csak egyetlen
egy lapon...

S ha már nem meséli tinta,
A rovar reptének ódáját,
Akkor majd dísziti virágminta
Eldugott, romlott rónáját.

Részeg cserebogár játszik
Hamisan a sötétségben.
De ő is halottnak látszik
Ebben a sötét éjben...

Streck Dániel

Köszönöm, hogy ekkora csoda vagy,
És aranyköntösbe bújtatod testem
árva lelkületét.
 -felületét aranyporral hinted,
élvezi minden sejtem.
Mint játszó kisded
Kit csín közben kap tetten
Az idő.
Mint mikor a Nap keres fogást
a horizont monoton vonalán.
S estefelé bár fénye
 heges,
tündököl a lénye.
Teljes egésze.
S az éj sötétje anyaként várja
vissza méhébe gyermekét,
a Napot.
Meggyógyítja forró hegét,
S rábocsájtja arra a sötét
fagyot.
Felajánlja ölét.
Az éj.
Visszatértem. Otthonra leltem
benned. Nem gyomra.
S hűvös lesben, otromba
nyelven beszél hozzám
a racionalitás.
Mint foszlány
izmos, és daliás.
De erőtlen.
Menekül előlem.
Mert benned otthon vagyok,
s ragyog
a heges napok
cseles csokra.
Visszatértem!

Streck Dániel