Búsan selymes árnyék
Kíséri a lépteimet.
Olyan mintha fáznék.
Lúdbőrös testrészeimet,
Feketére színező árny
Beleolvad az egészbe.
Majd belehal az isteni
beszédbe.
Tejszerű felhő nyúlik
Már helyette fentebb,
A horizont felé kúszik.
Egybeolvad az egésszel
S megkülönbözhetetlen,
Vibráló nemességgel
Tudatja: Ő az egyetlen.
Megkérdőjelezhetetlen
Óriás.
Hitem beléje vetettem,
S mint ócskás,
Tőle könyörgöm rekedten
A Napnak fátylas sugarát.
Testvért; anyát és apát,
Szerelmet; az Istent magát.
Hátha megkapom,
Egy elmúlott tegnapon.

Streck Dániel

Akaratom mint gyarmat
Cselekszi a másik álmát.
Vásznát bemocskolta már
S otthagyta mint árvát.
Gépként bolyongok utamon,
Lélekfogytig kárhozottan.
Tükörfóbiás, mély uralom,
Bent, a saját otthonodban.
Vérző, vergődő lelkedben
Ketté válik tudat és
érzelem.
S minden üres lélegzetben
Reméli a kiutat,
Melyen nincsen sérelem.
Nem vagy tulajdonosa
Saját lelkednek.
Kampány és média,
Repeszei repkednek.
S eltalál, eltalál mind.
Te vagy a célpont,
Melyet minden repesz,
Egy kicsikét szétbont.
Ébredj fel, s lőj vissza!
Ne álmodj éberen!
Ne légy médiafarkasnak,
Életmentő élelem!
Légy te a farkas,
Vagy szép Magyar,
büszke csodaszarvas!

Streck Dániel

Egy utolsó verset írok,
Utána tintám elfogyott.
Most a lelkemért vívok,
Amit az élet ellopott.

Könnyel írott versemet
Bocsájtom most elétek.
Egy kicsit a terhemet,
Át kell - hogy vegyétek.

Ha nem csak én cipelem,
Életek gúnyos gennyét,
Akkor akár elviselem,
Torkomon a pengét.

Haljak meg én tisztán,
De ne mocskos ruhaként.
Nem leszek egy a listán,
Mit kihúznak kudarcként.

Ember vagyok, és lélek!
Nem pedig szemeteskosár!
Költő leszek amíg élek,
Zöldellő, és nem kopár!

Egy papirost tékozló,
Semmihaszna versköltő.
Természetben szétfoszló,
Magányos emberöltő.

Semmi más.
S nem hibás!

Streck Dániel

Két perc múlva éjfél.
Hogy vánszorog az est.
Néha lassabb egy évnél,
Ez a porladó test.

Üres bögre álmosodik,
Benne már alszik a tej.
A csend még álmodozik,
Hátha lesz még zörej.

Mesélő fénykép lebben
Szemem elé a magasból.
Majd elázik a tejben,
Utána kapok magamtól.

Zongoraszót hallgatok,
És várom, hogy jöjjön.
Nélküle holt vagyok,
Elő kell, hogy törjön.

Petróleum-tűz fényét,
A porcelán másolja.
Elnyeli tüze jórészét,
Majd az időt vádolja.

- Kopott vagyok énmár,
Ilyen dolgok tükrének!
Nem lesz fényem oltár,
Mindenféle szépségnek!

A falon gitár szenved,
Amnéziában már rég.
- Nincs ki engem penget,
Ezért vagyok árnyék!

Milyen harapós minden,
Emígy az éjfél felé.
S önimádóként hittem,
Hogy létem fényrelé.

Nem harapós itt semmi,
Én vagyok hálátlan.
Nappal a tej képtelen
pihenni,
S gitár zenél hálásan.

Az agg porcelán fényes.
A tükre örök és finom.
Nappal a keserű: édes,
S nem létezik éjiszony.

Nem esik le egy kép,
A fekete fellegekből.
És ha igen, tovalép,
Nem csikar könnyet
a szemekből.

Főleg nem olyan kép,
Amin Te vagy.
Vén hiány.

Streck Dániel

Erősen vérzik a világ.
Halálos sebei vannak.
Kemény emberi hibák,
Tolvajai a napnak.

Mocsárra épült palota,
Mit pénzből veszel meg.
Magányból lett kaloda,
Melybe hibáid tesznek.

Saját tettednek vagy
Száműzött rabszolgája.
Bár a pénzed elhagy,
Szíved,
Testedet szolgálja.

Feláldozod egészséged,
Hogy majd gazdag légy.
Majd elköltöd a pénzed,
Hogy egészségben élj.

Akadályaid csak ugord át,
Mint folyó ki megtette.
A víz sem töri a sziklát
Csak elszalad mellette.

Gondolatod formába ölt,
Azzá leszel kivé akarsz.
Nem leszel hibátlan,
Ha hibákat takarsz.

A tested rövid szolgáló.
Egy életben hordhatod.
Az nem más mint sétáló
ruha, amit sajátodnak
mondhatod.

Amit hordoz, a lényeg.
Nem a pénz, és szövet.
Ezt nem tudni vétek,
Mi az élettel döfet.

Nem tudni vétek..
Nem vagy más, mint lélek.

Streck Dániel

Most békésen alszol,
Én pedig gondolkodom.
Hiányom elém rajzol,
Na meg e pár sorom.

Talán álmodsz rólam,
Talán benne sem vagyok.
Hisz az álom józan,
Az sohasem dadog.

Ölemben a papírom,
S papíromon a rímek.
Majd megállapítom:
Rabja volnék a szívnek.

Nézlek, s tollam néma.
Nem fog az éhes papírra.
De legyél Te a téma,
Mit ráírsz majd a sírra.

A feszület és biblia,
Nem barát már többé.
Így válok én hamar,
Komor kő-tömbbé.

De hittem az álmodban,
Hogy abban én álmodok.
De egyedül kiáltottam,
Mint a magányosok.

Nem én vagyok benne,
S nem is leszek soha.
Álmod arany-szennye,
Hozzám túl mostoha.

Streck Dániel

Megsárgult képet szorítok.
Kicsi vagyok még azon.
Egy hatalmas kézzel vívok.
Húzom, tolom, ütöm, nyalom.

Mély kacagással tüntet,
Rajtam, ártatlan gyermeken.
Szelíden az ölébe ültet,
- Én vagyok a ló, s te 
a hercegem.

Suttogja.

Megnyugtat a biztonság,
Mely testéből árad.
Itt nincs piszkosság,
A világ most várhat.

Arcom a mellére rásimul,
Kis kezem a borostáján.
Az arca egyből rápirul,
Szeretet remeg a száján.

Deres haja az arcomhoz ér,
Idős szeme világot látott.
Menekülök, kezével utolér,
Persze ő sohasem ártott.

Játszik, és erős kezével
Úgy félt, mint üveggolyót.
Bárcsak ő is látná szemével,
Ezt a megsárgult, agg fotót.

Bölcs mosolya kísér engem
Csataterek mezején át.
De ekkor a tollat elejtem.
Már nem mossa vér a vénát.

Nincs már, hogy öleljen.
És vigyázzon a gyermekre.
Nem vár már az öledben,
Vágta a hercegre.

Pedig lovagolnék még,
Sok nyugtató jó szaván.
Mintha tűzben égnék,
Úgy hiányzol. Dédapám.

Streck Dániel

Még egyszer a harcban.

Az utolsó harcban, amiben részt veszek...

Élni és meghalni ezen a napon.

Élni és meghalni ezen a napon.

 

The Grey - Into the Fray

Hideg téli napon fázok.
Ropog a hó lábam alatt.
Előttem szorgos szánok,
Árulkodó nyoma maradt.

Jégcsap izzad fölöttem,
Egy elfáradó eresz tövén.
Leesik, meghal törötten,
S megpihen a szűzhó ölén.

Fekete fenyők nyújtóznak
A fehérből- a fehérbe.
Tűlevél meséli a hónak,
Hogy tulaja égbe ért-e.

Füst száll az égbe föl
Távolabb, a domb alatt.
Nyúl szalad a ház elöl,
Jól lakott, már dagadt.

Négy részre osztott,
Jégvirágos ablak mögött
Szelíden mosoly mozgott,
Friss tulipánok fölött.

Leveszem a kesztyűmet,
És belépek a házamba.
Bár furcsának tűnhet,
De a kézzel fogható 
vágyamba.

És akkor már nem csak
Ablakon keresztül látom.
Egy szavacskát "elrak",
És kezeivel átfon.

- Aggódtam érted Daniel!
Zihálja aggódva fülembe.
- Nem megyek én bárkivel,
Fehérből a fehérbe!

Streck Dániel

Nem az szomorít,
Hogy mérgeznek a napok.
Nem az szomorít.
Csak fáradt vagyok.

Nem az rontja kedvem,
Hogy csak sarat kapok.
Nem az rontja kedvem,
Csak fáradt vagyok.

Nem az gyilkol meg,
Hogy árnyékaim nagyok.
Nem az gyilkol meg.
Csak fáradt vagyok.

De épp az bíztat engem,
Hogy szemem még ragyog.
Épp ez bíztat engem,
Csak fáradt vagyok...

Streck Dániel

Ülünk a parton,
S nézzük a vizet.
Tükrén egy ballon,
Az egekbe siet.

Kacsázni próbálsz,
És tőlem lesed.
Hirtelen fölállsz,
Megyek veled.

Megbontjuk tükrét
Az alvó tónak.
Átrajzolja a tüskét,
Valódi bóknak.

Mint ki táncol,
Forgunk a vizen.
És az lángol,
Akárcsak a hitem.

Talán elnyertem,
Jutalmát létemnek.
Izmaim ernyedten,
Most... szétesnek.

Melledről tekintek
A ballon után.
Utána legyintek,
Legyintek csupán.

Próbálom zavaromban
Javítani tükrét
tavamnak.
De akkor a karodban,
Engedek a szavadnak.

És bele olvadok,
Tóba és testedbe.
Szomjat olthatok,
Belebújok tettedbe.

Vizes hajad simít,
Puha kezed éltet.
Mosolyod vidít,
Megfulladok érted.

Gyenge kisgyerek.
Azzá teszel engem.
Mondanám, de szám
hebeg.
Így fejemet,
válladra ejtem.
Szerelmem.

Streck Dániel

Karattyol az éjszaka,
Ő ilyenkor él csupán.
Tücsök hegedül egymaga
Hallom ablakom zugán.

Békák nászéneke ül,
Fülembe most monoton.
Egy ázott kutya terül
Szét a vizes homokon.

Mikor már megszokom
Ezt a furcsa éneket,
Akkor vágja pofon,
Az élet az érveket.

Az éjjel nem is keres
Kifogást a hibáira.
Boldogságtól repes,
Büszke sötét magára.

Elfogadja saját magát,
Olyannak, amilyen.
Megvívott száz csatát,
Győzőtt valamennyiben.

De mi emberek miben
Győzünk végül?
Mi, akik kacagnak
a hiten.
Hit nélkül.

Talán ezért félünk
Az éjszakáktól mind.
Ösztön, ami részünk,
Félünk egyedül odakint.

Félünk látni a jobbat,
Mert egoisták vagyunk.
De az idő minket koptat,
Ő pedig nevet rajtunk.

"Még egyszer a harcban...
Az utolsó harcban, amiben részt veszek.
Élni és meghalni ezen a napon...
Élni és meghalni ezen a napon..."

Streck Dániel

Miért szeretlek ennyire?
Te mámoros tündérmese.
Nem vágyom én senkire,
Senkinek nincs ilyen
kedvese.

Megölellek én mindjárt.
Ne aggódj, itt vagyok.
Én, ki mindig is várt,
Elteltek végül a napok.

Most magamba ötvözlek,
Te szépséges tánc.
Tekintetek ütköznek
Nem csak egy románc.

Mesél a Guk, mesél
A plafonfa. Mesél.
Engedd, hogy legyél
Az, ki hozzám beszél.

Vízesés mosta jádekő
Holdfénye a szemeken.
S a fölöttünk lebegő
Lávameleg szerelem.

Vallomásom ez néked
Szerelmem.
Engedd hogy lényed,
Szeressem.

Egymagam.

Streck Dániel