1.

Hát én állok középen,
S falak vesznek körül.
Egy óriásfa tövében,
Mely ennek tán' örül.

Három évvel énelőttem,
Született egy barátom.
Útján mellé szegődtem,
Ő lett az első karátom.

Bátyám mint a bástya,
Védi életemnek várát.
S ha kell tőrét rántja,
Hogy védje lelkem nyáját.

Igaz barátom a bátyám,
Mint a tűz és a melege.
Amolyan élő bálvány,
Ő az életemnek serege.

2.

Alattam mint a cserje,
Növi most ki csíráját,
De fülem még ismerte,
Tiszta, őszinte sírását!

Öcsém, ó te nyári este!
Ki elolvasztja a vulkánt.
Te, a fiatalság teste,
Kis csiszolatlan gyémánt.

Én tudom mi van benned,
Csak te még nem sejted.
Te, aki a sok percet,
A ragyogásoddal fested.

Bár sokszor szúr szemem
És meg is kapod részed,
Tudd: fontos vagy nekem,
És szeretlek Téged!

3.

Így, ó igaz testvéreim
Kiket szívembe zártam,
Az életünknek ösvényein,
Sétáljunk hát hárman..

"Nevetünk, sírunk, az idő elrepül észrevétlen. Legjobb barátok vagyunk én és a testvérem"

Streck Dániel

Hályogos ablakomban
Táncot járó holdfény.
A sok repkedő porban
Színe mint holt-fém.

Alakot karcol a kőre,
Teste szinte pulzál.
S jegesen hideg tőre
A szívemben bújkál.

Ülök, elkárhozottan.
S testileg még élve,
Lélekben már holtan.
A holdfényt szemlélve.

A múlt görcsös szava
Ringat álomba engem.
Úgy csábít az Almafa,
Miről annyit csentem.

De nem szabad megint
Mert már Isten figyel.
Haragja csendre int,
S engem abban visel.

Már-már félek is tőle
De lázadnék is ellene.
És egy szelet belőle,
A hitemnek kellene.

Belemúlok a szavába,
Azt mondja: ne félj.
S így sző most magába
Ez az Ezüstös éj...

Streck Dániel

Kiszabadul a szellem,
A palack nem uralja.
Már meggyötört testem
Beleforr a tudatba.

Az anyagnak létében
Időzik a hű halálig.
Így rohan a lépésem
A józanság határig...

Már túl öreg vagyok,
Hogy fiatalon haljak.
Mint a szorgos rabok,
Úgy taposnak talpak.

És bábbá váltam én is:
Szabadság rabszolgája.
Egy képmutató fétis:
Isten nagy portája.

Azon lopok most almát,
Meg meleget a tűztől.
Majd látom az Ő arcát
Így foszt meg a bűntől.

Streck Dániel