Ha megszólítasz
Ígérem hallgatni foglak.
Csak mondd ki, mi benned van
Akkor is, ha nem igaz.
Oly sok szavad talál otthonra
Kongó lelkem falain belül.
Leül, s vár az ostromra.
Milyen nyelven beszélsz?
Azon, amelyen tegnap?
Vagy a világ összes nyelvén,
s húrján pengetsz engem.
Remélvén, hogy előtted
sosem szerettem.
Úgy igazán.
Miért félsz a jobbtól?
A nálad jobbtól?
A múltam egy kiégett költő tolla,
S te jöttél helyette.
A könyvén por remeg,
Már te uralkodsz felette.
Alkony köszöntött ránk,
Abból hajnal hasad ismét,
Így veti le s fel,
Kopottas hálóingét.
Hallom, hogy megszólítasz,
S én hallom minden szavad.
Talán még azokat is,
Melyeket nem szabad.

Az arcomat hűvös szellő fújja
Hűvösebb mint máskor.
Hűvösebb mint eddig,
Hűvösebb mint bárhol.

Alatta terül el a nyirkos utca teste
Megpihen rajta a rideg őszi este.
Keblén kóborol az utca lámpa fénye,
Eltűnik benne az utca lánya lénye.
Ahogyan haladok, horkolnak a házak
Benne a rabok régen álmot látnak.
Csillan a tócsa, zizzen a csillag,
Megüti az orrom az éles fémszag.
Mellettem tapos a vastelep talpa,
Nézem ahogy mohón az erdőket falja.
Majd egyik kezemmel egy illatot megfogok,
A következő padon rögtön megrogyok.
Az elmém az illatnak alázatos rabja,
A szívemet most egy levendula lakja.

Streck Dániel