Egy régebbi verset osztok meg most veletek:

Mélyülő hangok, mélyről törnek fel,
Homályos kérdés, mire senki nem felel.
Hályogos tudat, s jégvirágos érzelem,
Tudom a válasz, nem más mint lételem.

Végtelen harc, kétes a győzelem,
S íme a kérdés, igen én fölteszem.
Miért súlyt, ennyi kérdéssel az élet?
Miért nem adja ingyen, az emberi létet?

Ezernyi kétely, s átvérzett gondolat,
Miért nem adja ingyen, a jót, s a boldogat?
A magánynak szellője, lebbenti függönyöm,
S homályos arcok, sírnak a tükrömön.

Végtelen mély kútból, szakad fel a kérdés,
Miért van ennyi gúny, fájdalom és sértés?
Válaszold hát meg, ó mindenek Ura,
De nem vagy te más, csak egy Papírfigura.

Válaszolni A Kérdésre, jómagam is félek,
Mondd meg Figura, én miért is élek!?

                                                                              Streck Dániel

Bús hangulatban nyúlok most a tollhoz,
Hisz ritkán jön el, mi végre feloldoz.
Évek alatt telik, a hétköznapok hossza,
Ez az ami arcomat, a mosolytól megfossza.

Öt nap harcol, az én kettőm ellen,
Fel akar robbanni, szerelmes mellem.
Hiányod szüli, a villámot az égen,
Minden nap lecsap, s áldozatként végzem.

Mint ki halálos beteg, ágyban feküdve,
Halk robajjal, látva de szemlesütve.
És halott állapotban vészelve át,
A hétköznapok végtelen, gyilkos hosszát.

Minden egyes reggel, mikor szemet nyitok,
Hiányod alakja mulat, és szemembe vihog.
De jobbomon ülve, a kitartásnak angyala,
Tudatja velem, hogy itt lesz léted hajnala.

Állsz az ajtóban, és kiugrom az ágyból,
Ölelném tested, de halucinálok a vágytól.
S búsan öltözve, és kilépve a világba,
Vetem kívánságomat, könyörgő imákba.

Sétálok, és kisütni készül a napfény,
Hirtelen békéssé válik, a magányos harctér.
Békés és örző fának, tövéből nézel,
Futok és rájövök, hiányom megint csak képzel.

Újabb kudarc, már nem bírom tovább,
Nem is lehetnék már, ennél ostobább.
Visszalassítva folytatom, magányos utam,
Lelkem már mindjárt, a pokolig zuhan.

S a napnak végén, visszatérve szobámba,
Betérek újból, a kínzó magányba.
De most más, mert te ülsz az ágyon,
Nem futok, tudom, ismét csak az álmom.

De ekkor te lépsz felém, és megérintessz engem,
Akkor elhiszem hogy vagy, végre szerelmemet zengem.

                                                                                              Streck Dániel

A következő verset szeretném Dédapámnak ajánlani. Régóta nincs már köztünk, de hiánya még mindig él. 

Fekete - fehér filmben sétálok,
De valamiért cseppet sem fázok.
Csillagok tekintete égeti testem,
Nem állok ellen, alájuk fekszem.

Fürkészve a végtelen nagy flottát,
Kihúnyó csillagok fényét, meteorok fodrát.
Keresem azt, amit találnom kéne,
Biztosan ott nyugszik, időtlen lénye.

Csillagból készült arcokkal szemezni,
Ismerős ábrázatot vélek felfedezni.
Magabiztos és bátor, szeme esthajnal,
Beterítve tejszerű, fekete arannyal.

S hatalmas szíve, sebzett holdként néz,
Felém mutat, a végtelenségből készült kéz.
Sarki fényként látszik, derűs mosolya,
Gyönyörűvé válik tükrétől, egy útszéli pocsolya.

Mennydörgésként hasít éjjelbe haragja,
De a hajnali fényt is, az ő szíve kacagja.
Hullócsillagok ezre, könnycsepphad arcán,
Az egyik színes csíkot húz, ölelő karján.

Magabiztos feketeség, hősies és bölcs,
Távoli galaxis alkotta, hibátlan erkölcs.
Ott van már fent, arcát csillagok rajzolják,
Nemrég ő volt alattuk, mára a csillagok a rabszolgák. 

S hajnal csillan meg, őszülő vén haján,
Az éjjel képéből köszön reám, szeretett Dédapám.

Hiányzol

                                                                                              Streck Dániel