Holdnak reszeléke, érinti a testem,
Éjfekete csillagflotta alatt letelepszem.
Táncoló gyémántként hullik az égből,
Mit is meséljek még, a fekete éjről?

Ezernyi "csingiling", mély táncot űzve,
Hoz engem lassan, emésztő tűzbe.
Felállok most, érinteni muszáj,
Mielőtt eltűnik, a ragyogó uszáj.

Nyújtom már kezem, érintés perce,
De ekkor foszlik szét, a pillanat teste.
Könny szökik szemembe, ordítani kéne,
De ekkor tör elő, a reménynek fénye.

Új gyémánt hull, a bársonyos mennyből,
Előtör egy érzelem, a gyászoló csendből.
Újra itt vagy? Kérdezem most tőle,
Nem hallottam már, egy ezrede felőle.

S világít felém, arcomat fürdeti,
Szívembe most, a mosolyt ülteti.
Nem gyémánt ő, hanem az érzelem Angyala,
De megvan ám neki is, a végzetnek hajnala.

Ha nem figyelsz rá, darabokra törik,
Többet a szárnyát, össze nem szövik.
De én vigyázok rád, életem értelme,
S ezzel megszűnik, pirkadó félelme.

Ezért ő, a fénybe röpít engem,
Róla szóljon hát, jégtiszta versem.

                                                         Streck Dániel

 

Csodás vagy, mint az ősznek az illata,
Mint a szél, mely a bölcsőmet ringatta.
Anyanyelved nem más, mint szívdobbanás,
Te vagy a vég, és maga az Ősrobbanás.

Előttem voltál, s utánam leszel,
Néha adsz, de máskor elveszel.
Gyönyör bimbódzik ősi nevedben,
Megtorpansz most a vénülő szemekben.

Te is sajnálod, hogy újra eltelsz,
De ne habozz, jobb ha nem kertelsz.
Állj ide elém, suttogd hogy vége,
Jobb a haragnál, az őszinte béke.

S akkor én, pillantok majd szemedbe,
Belefűzöm ujjamat, végtelen kezedbe.
Azt mondom, indulhatunk végre,
Megvolt mindenem, ideje hogy vége.

Elvénült íriszem most csodát fogad,
Fényes gyönyör, amikor Ő fogad.
Tudod, ki ad majd sok szépet,
Tudod Ő a Te jutalmad, Élet!

                                                          Streck Dániel