Angyal

Holdnak reszeléke, érinti a testem,
Éjfekete csillagflotta alatt letelepszem.
Táncoló gyémántként hullik az égből,
Mit is meséljek még, a fekete éjről?

Ezernyi "csingiling", mély táncot űzve,
Hoz engem lassan, emésztő tűzbe.
Felállok most, érinteni muszáj,
Mielőtt eltűnik, a ragyogó uszáj.

Nyújtom már kezem, érintés perce,
De ekkor foszlik szét, a pillanat teste.
Könny szökik szemembe, ordítani kéne,
De ekkor tör elő, a reménynek fénye.

Új gyémánt hull, a bársonyos mennyből,
Előtör egy érzelem, a gyászoló csendből.
Újra itt vagy? Kérdezem most tőle,
Nem hallottam már, egy ezrede felőle.

S világít felém, arcomat fürdeti,
Szívembe most, a mosolyt ülteti.
Nem gyémánt ő, hanem az érzelem Angyala,
De megvan ám neki is, a végzetnek hajnala.

Ha nem figyelsz rá, darabokra törik,
Többet a szárnyát, össze nem szövik.
De én vigyázok rád, életem értelme,
S ezzel megszűnik, pirkadó félelme.

Ezért ő, a fénybe röpít engem,
Róla szóljon hát, jégtiszta versem.

                                                         Streck Dániel